A trianoni „békeszerződést”-„békediktátumot”-„kényszerszerződést” budapesti idő szerint 1920. június 4-én, 16:32 órakor írták alá a versailles-i Nagy Trianon-kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles folyosóján, a La galérie des Cotellesben. A Magyar Nemzetgyűlés mintegy hat hónapra rá, 1920. november 13-án tárgyalta a Trianonban aláírt „Magyar békeszerződésről szóló törvényjavaslat becikkelyezését”.*

A „Magyar békeszerződésről szóló törvényjavaslat becikkelyezése” megnevezés nem jelölt mást, mint azt, hogy az akkori magyar parlamentnek a magyar törvények közé kellett iktatnia a trianoni döntést. Az elfogadás nem lehetett kétséges, hiszen más lehetőség egyszerűen nem létezett. Ezen az 1920. november 13-i ülésen fölszólaló akkori magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál többek között ekképp fogalmazott:

„Igazságot vártunk, de ahelyett kaptunk egy békét, egy békeszerződést, amelynek összes egyéb jellemvonásai közül csak egyet akarok ma kiemelni, hogy szemben minden békeszerződésekkel ez a legkevésbé őszinte békeszerződés: az őszinteségnek s a hirdetett igazságnak megcsúfolása... Ez a békeszerződés egyike minden korok legrövidlátóbb és legvégzetesebb alkotásainak. Kötetekre menő bizonyító anyaggal bizonyítottuk ezt és azt hiszem, hogy a történelem ítélőszéke nem is adhat másnak igazat, mint nekünk. Ezekben a bizonyításokban soha nem léptük túl – azoknak módját nem követve, akik ellenünk áskálódnak – annak a keretét, amit a legszigorúbb kritika a legtudományosabb munkástól megkívánhat. Méltóztassék megengedni, hogy ezekre ne térjek ki részletesen. Ez nem szükséges magyar ember előtt, és a világ előtt sem lesz szükséges, mert hiszen előtte fekszik ez a mű, amelyben argumentumaink össze vannak gyűjtve...
Én nem tehetek mást, mint kormányfő s mint aki annak idején erdélyi ember létem dacára abba a szerencsétlen helyzetbe kerültem, talán azelőtti tudományos munkásságomnál fogva, hogy kénytelen voltam helytállni mint külügyminiszter az aláírásért, végig kell hogy ürítsem ezt a keserű poharat és én magam, aki minden munkában, de minden hibában is, amely talán ez alatt az idő alatt történt és minden másban, ami ezalatt történt, első és legfőbb felelősnek tekintem magamat, kénytelen vagyok ezt a törvényjavaslatot elfogadásra ajánlani... De mielőtt befejezném szavaimat, még egy-két momentumra szeretnék rámutatni.
Arra a momentumra, hogy azokban a beszédekben, amelyek itt előbb elhangzottak, az a megjegyzés ütötte meg a fülemet, hogy különbség tétetett a kormányt támogatók és nem támogatók között ebben a kérdésben, a ratifikációt támogatók és nem támogatók között. Én ezt az ügyet sohasem tekintettem pártkérdésnek, mindenkor a nemzet egységes kérdésének tekintettem. Mindenkinek állásfoglalását értem ezzel szemben, mindenkinek őszinte nézetét becsülöm, az előtt zászlót hajtok, mert ebben a nehéz kérdésben mindenki ítéljen lelkiismerete szerint. Annyira, amennyire csak tehetem, amennyire csak lehet, igyekeztem mindenféle kormánynyomást, mindenféle kapacitációt távoltartani ettől a kérdéstől, távoltartani a Nemzetgyűléstől. Ebben a kérdésben azokat az argumentumokat hoztuk fel, amelyek saját lelkiismeretünket nehezen rábírták erre a súlyos lépésre. És éppen azért nem találom helyesnek, ha valaki úgy állítja be azt a kérdést, mintha itt valaki ’támogatná’ ezt a javaslatot. Itt vannak olyanok, akik a helyzet súlya alatt, megértve a nemzet jövő érdekeit, meghajtják fejüket és belenyugodnak a mostani változtathatatlanba, de nincsen senki olyan, magamat sem véve ki, aki úgy ratifikálná ezt a békét, hogy hinne csak egyetlen pontjának igazságában is.
Én nem hiszem azonban, hogy reményvesztetten kellene itt állnunk és ugyanannak a képviselőtársamnak beszédjéből nem hiszem azt sem, hogy félszázad tartamára vissza volna vetve ez a nemzet. Ebben a nemzetben életerő van. Ez a nemzet élni akar, ez a nemzet dolgozni akar. Ez a nemzet csak a legutóbbi napokban is megmutatta azt, hogy önmagát fegyelmezni, rendben tartani tudja, és megmutatja ma azt, hogy meg tud érteni olyan érveket is, amelyek – nem a pillanat érdekeiért – a szíven keresztül az észhez szólnak, ahhoz az észhez, amely nem a szív ellen foglal állást, hanem amely ész a hazáért működik. És ez az egyetlen, amiből a demarkációs vonalon túl lévő honfitársaink erőt meríthetnek. Nem meríthetnek másból erőt az ő jövőjükre nézve, nem meríthetnek másból meggyőződést arra nézve, hogy nem vesznek el, mint a mi egyetértésünkből és a mi megerősödésünkből. Mert csak egyetértve, összefogva és az összefogott erőket toronymagasságra emelve tudjuk majd őket is istápolni. Ezzel az erővel igen is tudjuk majd őket megvédeni, tudjuk majd honfitársainkat, a magyarságot, mindenütt tiszteletben tartani és tudjuk majd elérni, hogy a nemzetek között a magyar tisztelt, becsült és megvédett legyen, megvédett az egész világ által, de csak akkor, ha önmaga ehhez hozzá tud járulni…”

Az Egyháztörténeti Szemle 2002. évi 1. számában Latorcai Csaba levéltáros-történész „Katolikus főpapok munkája az országgyűlés felsőházában 1927-től a Bethlen-kormány bukásáig” című tanulmányában olvashatjuk:

„1927. november 25-én tartott 19. ülésen emlékezett meg a Ház Csernoch János bíboros, hercegprímás haláláról. Az elnöklő Wlassics Gyula kiemelte egyházfői és politikusi tekintélyét, és személyét az országnak a nemzetiségekkel kapcsolatos pozitív magatartási példaként említette. A napirend szerint következő, március 15-ének nemzeti ünneppé nyilvánításáról és Kossuth Lajos örök érdemeinek törvénybe iktatásáról szóló javaslatok együttes vitájában Glattfelder Gyula és Hanauer Á. István is felszólalt. Glattfelder Gyula 1848-nak a demokratikus átalakulásban játszott úttörő szerepét méltatta. Hanauer Á. István szükségesnek tartotta, hogy a tárgyalt javaslaton túl törvényben emlékezzenek meg 1920. november 13-áról is, az ország szétszabdalásának napjáról. Legyen november 13-a a nemzet gyásznapja – mondta.”

A Felsőház 1927. november 25-i ülési jegyzőkönyvének részletét lásd legalul.

Az idézett sorok között olvasott Hanauer Á. István nem más, mint a pápai születésű Hanauer Árpád István (Pápa, 1869. december 28. – Vác, 1942. január 15.) római katolikus püspök, a Váci Egyházmegye néhai főpásztora. Tehát Hanauer püspök, mint parlamenti felsőházi tag 1927 novemberében szorgalmazta, hogy legyen a magyar társadalmat mélyen megrázó trianoni „békeszerződésre” emlékeztető, évente visszatérő nemzeti emléknap-gyásznap is Magyarországon. Ez akkor nem teljesült, azonban nyolc évtizeddel később, a 2010. évi XLV. törvény alapján, „Nemzeti Összetartozás Napja” néven, június 4-ére esve – tehát nem a „békeszerződés” magyar parlamenti becikkelyezésének, hanem a trianoni aláírásnak dátumnapján –, nemzeti emléknapként igen, melyet kerek tíz esztendeje, 2010. május 31-én iktatott törvénybe a Magyar Országgyűlés. (S érdekesség, hogy az erről szóló, „Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről” címet viselő törvényjavaslatot kezdeményező két képviselő egyike szintén egy pápai születésű ember volt dr. Kövér László, Pápa Város díszpolgára, a Magyar Országgyűlés jelenlegi elnöke.)

Nem lehetett véletlen Hanauer Árpád István fölszólalása-kezdeményező javaslata éppen az 1927. november 25-i, „március 15-ének nemzeti ünneppé nyilvánításáról és Kossuth Lajos örök érdemeinek törvénybe iktatásáról szóló javaslat vitájában”, mert pápai, hazafias családból jőve (képviselő atyja tagja volt Kossuth kormányzóelnök temetésén a pápai küldöttségnek, nagybátyja anno ’48-as honvédfőhadnagyként küzdött a szabadságharcban) talán az ő fülében is ott csenghettek az ország hajdani legendás vezetőjének, Pápa város volt díszpolgárának Trianont szinte megjósoló szavai, az ún. „Kasszandra-levél” egyfajta jövőbelátó-intő, prófétai-figyelmeztető szavai: „Magyarország teste lesz a máglya, amin a Habsburg-sas megégettetik – égve magunk is...” (Tavaly, a 99. évfordulón, az Elsősorban pápai Városbarát Egylet /EpVE/ pápai Országzászló-emlékműhöz lehelyezett kis koszorújának emlékszalagjára is ezt a Kossuth-idézetet írtuk.)

De mit is illik tudni nekünk, pápaiaknak a több mint százötven éve itt született Hanauer Árpád Istvánról, hisz sajnos ő is azok közé a történelmi személyiségek közé tartozik régmúltunkból, akiket az utóbbi időkben kevésbé emlegettek-emlegetnek, így aztán többen a mai pápaiak közül talán még nem is hallottak róla.:

A pápai Hanauer Béla vaskereskedő fiaként 1869-ben megszülető, a középiskoláit a pápai bencéseknél megkezdő, majd a kalocsai jezsuitáknál befejező Hanauer Árpád István 1887-ben a veszprémi papneveldébe kerül kispapnak. Innentől aztán nem lesz megállása: kijut Innsbruckba, ott végzi el a teológiát, s ott is szentelik pappá. Hazatérve előbb veszprémi szemináriumi tanár, aztán a központi papnevelde spirituálisa, majd kollégiumigazgató, valamint újból visszatérve Veszprémbe, 1917-től kanonok és irodaigazgató lesz. Rá szűk két évre pedig már püspök. A szentszék 1919 nyarán nevezi ki Vác püspökévé. Különös érzés lehetett ennek a pápai „fiúnak” – aki a pápai Nagytemplom szomszédságában született és nőtt föl – a váci püspöki székbe helyet foglalni, abba, amelyben 1759-1761 között váci püspökként Esterházy Károly, a pápai Nagytemplom építtetője is ülhetett. Hanauer biztosan érezhette ennek súlyát, s kötelezhette pápai születésűként is a méltó helytállásra.

Főpapi beiktatását követően óriási lendülettel veti bele magát a munkába. Egyházmegyéjében hamar orvosolja a háborús károkat, újraindítja a váci szemináriumot, a korábbinál sokkal korszerűbb papnevelő intézetet létesít, és sokkal mélyebb lelkiségű papság kinevelését határozza el. Igen érzékeny a kisemberek problémáira, éppen ezért jelentős hangsúlyt fektet a pasztorációra, az elhagyatottabb vidékek lelkipásztori ellátására. Valahogy úgy fogalmaz egy irodalom Hanauerről, hogy egész életét a „magyar Afrika” misszionálására tette föl, vagyis rendkívül fontosnak érezte a pasztoráció nélkül élő szórványkatolikusok – szórványtelepülések, puszták, kis falvak, tanyavilág lakossága – lelki kultúrájának emelését.
Akkortájt ebben segítségére vannak olyanok, mint Fechtig Adél bárónő és földbirtokos férje, Steer Ferenc, akiknek kezdeményezésével a szociális-karitatív, lelkipásztori kisegítő Szent Benedek Leányai – pl. Berecz Skolasztika, Hajós Placida, Fessler Mechtild, Molnár Maura nővérek – az Alföld homokján elindíthatják missziójukat.
A fáradhatatlan főpásztor két egyházmegyei zsinatot is tart (1921, 1930), s újabb templomokat és kápolnákat építtet Pest környékén, valamint számtalan jótékony akciót kezdeményez és pártfogol. Támogatja az iskoláztatás, a népművelés, a sajtó, a könyvkiadás, a nyomdászat ügyét; püspöksége alatt több szerzetesrend is nyomdát nyithat. Hanauer 1927-től a magyar parlament felsőháznak is tagja lesz, s abban a tisztségben is próbál hatni.

De építő szolgálatának máig legjobban emlegetett, legkiemelkedőbb fejezete az, ahogy a vészterhes időkben, a nácifasizmus idején megszervezi számos lengyel menekült, s üldözött zsidóember védelmét, hogy anyagi hozzájárulásával életre hívja és védőszárnyai alatt fönntartja a híres váci zsidó árvaházat. A hivatalosan a Lengyel Tiszti Árvák Háza név alatt számtalan zsidó gyermeknek menedéket nyújtó intézmény működtetésében segítségére van a végül Mauthausenben vértanúságot szenvedő lengyel újságíró-politikus, Henryk Sławik, a Pápa mellől származó neves magyar képviselő-államtitkár, id. Antall József és az ugyancsak náciellenes lelkületéről ismert bíboros, Serédi Jusztinián is.

Hanauer püspök szíve 1942. január 15-én, hetvenkét éves korában szűnik meg dobogni; holtteste a váci székesegyház kriptájába kerül. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a Pápán született püspökök sorában – pl. Acsády Ádám Péter mellett – Hanauer Árpád Istvánnak is lehetne egy domborműves emlékjele szülővárosában, mondjuk a belváros szívében, a pápai Fő téren ma is álló szülőházának, az ún. „Botka-háznak” a homlokzatán, s mondjuk elhunytának közelítő kerek nyolcvanadik évfordulójára, 2022-re (ezt nemcsak Elsősorban pápai Városbarát Egyletünk tudná szívből kezdeményezni-támogatni Pápa vezetői felé, de személyesen Fölnagy Tibor Zsolt pápai festő, egyleti önkéntesünk is, akinek dédapjának a testvére volt az egykori neves püspök – s e sorok írójának is így oldalági rokona), emlékeztetve reá is a pápaiakat és az ide tévedőket! Fontos megemlíteni azért azt, hogy Pápa város jeles szülöttének, Hanauer Árpád István püspöknek az emlékezete máig ható, s ezt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy pár esztendeje a Lengyel Köztársaság elnöke posztumusz elismeréssel, a Lengyel Köztársasági Érdemrend Parancsnoki Keresztje Posztumusz Kitüntetéssel ismerte el szerepét a második világháború idején, a magyarországi lengyel menekültek megsegítésében lévő elévülhetetlen érdemeiért.

Végül a trianoni „rablóbéke” századik évfordulóján a hetvenöt éve Pápa város polgármesterévé vált, és ötvenöt esztendeje elhunyt nemzeti demokrata politikus - miniszterelnökjelölt, dr. Sulyok Dezső – szintén ma kevesek által ismert művéből, „A magyar tragédia – A Trianoni Béke és következményei” című, 1954-ben, New Yorkban megjelent kötetéből idézünk (111-112., 212. p.) az alábbiakban:

„A trianoni béke felbontotta Középeurópának azt az országhatárát, amelyhez fogható öreg határ csak még egy van Európában: felbontotta a Kárpátok ívén futó ezeréves magyar határt. Ez a nemzeti önrendelkezési jog nevében történt, melyet 1919-ben állítólag elébe helyeztek a történelmi és geopolitikai szempontoknak. Ez nem volt igaz. A határok megvonásánál ezt az elvet egyáltalában nem érvényesítették, csak Ausztria javára egy esetben: Magyarország ellen. Tiszta, egynemű lakosságú magyar területeket csatoltak idegen államokhoz olyan esetben is, amikor e területek nem különszakadt nyelvszigetek voltak, hanem a magyar összefüggő nyelvterület közvetlen részei. A legkirívóbb példái ennek a Csallóköz, a Felvidék déli szegélye, Nagyvárad, Szatmár és Arad vidéke, a Ferenc-csatornától északra elterülő bácskai vidék és a baranyai háromszög. Hasonló eljárás volt a színtiszta német Szudéta-földnek a csehekhez csatolása. Ezek a határmegvonások a nemzetiségi elv súlyos sérelmét jelentették. Középeurópa nemzetiségeinek keveredése az államhatárok megvonásánál a nemzetiségi elv abszolút érvényesítését akkor is lehetetlenné tenné, ha a rendezők jó szándékkal nyúlnának a kérdéshez, ami az 1919. évi párisi békekonferencia vezetőiből teljesen hiányzott. Az elkövetett rosszhiszemű túlzások azonban a konferencia munkáját egyszerűen élveboncolássá tették. A nemzetiségi harcot végleg elmérgesítették, életképtelen torz-államokat teremtettek és politikailag légüres térré tették a Kárpátmedencét, mely azóta szabad zsákmánya minden hatalmas és gátlásnélküli hódítónak.
Az 1919. évi területrendezés nemcsak nem oldotta meg a nemzetiségi problémát, hanem még inkább elmérgesítette. A 40 millió kisebbségi sorban élő európai nagy része e rendezés következtében Középeurópa területére esik. A nemzetiségi harc ezzel Középeurópában 1919 óta már nem nyelvkérdést, kulturális vagy politikai vetélkedést jelent többé, hanem élet-halál harccá fajult. A Kisantant államokban a kisebbségi nemzetiséghez való tartozás a földvagyonból való kiforgattatást, állás és munkahelyvesztést, személyes bántalmaztatást, megkínoztatást, bebörtönzést, az otthonból való kiűzést és sok esetben legyilkoltatást jelentett (román Vasgárda).
A kisebbségi problémák határmódosítások nélkül való megoldására már 1930-40 között többször felvetették az áttelepítések gondolatát. Eltekintve a kérdésnek a humánumot érintő oldalától: ennyi millió embert megmozgatni lehetetlen. Ezenfelül határmódosítások nélkül az áttelepítés itt már csak azért sem volna megoldható, mert a különböző országokban élő nemzetiségek nem egyenlő, sőt még csak nem is arányos tömegeket képviselnek. A trianoni béke a kisebbségeket Csonkamagyarország és a megajándékozott államok között a következőképpen osztotta meg: Magyarországon maradt 27.854 román, Románia kapott 1,663.576 magyart; Magyarországon maradt 164.610 szlovák, Csehszlovákia kapott 1,066.577 magyart; Magyarországon maradt 68.224 szerb, Szerbia kapott 565.242 magyart…

Trianon olyan világot teremtett a széteső Középeurópában, amelyben nem éltek többé barátok. Minden ember farkasa lett minden embernek és a barát sokszor rosszabb volt, mint az ellenség. Ez a gonosz tettek örök átka…
A széteső Középeurópa csak első megjelenési formája volt annak a halálos betegségnek, amibe Trianon Európát döntötte. Ma már újabb fázisnak vagyunk tanúi: magát a szétesett Európát látjuk, mely szükségképpen követte az előbbit. Azok a tervek, melyeket a nemkommunista hatalmak a baj orvoslására felvetettek, elégtelenek, miként a locarnoi paktum is elégtelen volt Európa akkori betegségének gyógyítására. A feldaraboltság állapotát veszik alapul és azt akarják rögzíteni. Európát felosztják egy állítólag szabad nyugati és egy a Szovjetnek végleg átengedett keleti részre. Minden efféle megoldás eleve kudarcra van ítélve. Eredményük az lesz, hogy a szabadnak mondott nyugati rész is előbb-utóbb osztozik a keleti rész sorsában. Jó megoldás csak egy van: az egész kontinens felszabadítása, újra rendezése és csak azután az Egyesült Európa megteremtése. Vagy megcsináljuk a szabad és egész Európát, vagy az egész mint az euráziai nagykontinens délnyugati félsziget-nyúlványa osztozik a Szovjetnek alávetett területek sorsában. Ha a felszabadulás bekövetkezik, akkor az 1914 óta megtett közlekedéstechnikai haladás következtében új alapokon kell felépíteni Európát. A repülőgép, rádió és atomenergia korában nem lehet többé európai perempolitikát folytatni London, Páris és Róma fókuszokkal, hanem csak centrális európai politikát, melynek a geopolitikai adottságok következtében szükségképpen Berlin, Varsó és Budapest központokra kell támaszkodnia. Az előbbit nevezhetjük atlanti politikának is, mely 1917-1939-ben éppúgy megbukott, mint 1944-1954-ben. Csak az utóbbi az autochton európai politika, mely egyedül biztosítja a kontinens önállóságát…”

Írta-összeállította:

Kerecsényi Zoltán
(lokálpatrióta,
az Elsősorban pápai Városbarát Egylet
ügyvivője)

( Képek forrása: EpVE-archív, Internet –
vaciegyhazmegye.hu,
dr. Sulyok Dezső: A magyar tragédia (I. rész) –
A Trianoni Béke és következményei című kötet.)

_{Felhasznált és ajánlott irodalmak:}

<sub>- A békeszerződés vitája a magyar országgyűlésben – Gróf Teleki Pál beszéde. =
http://www.magyarkollegium.hu/pdf/trianon5.pdf (Letöltés ideje: 2020. június 4.)
- A nemzeti összetartozás napja – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. =
https://hu.wikipedia.org/wiki/A_nemzeti_összetartozás_napja (Letöltés ideje: 2020. június 4.)
- Kerecsényi Zoltán: Hanauer püspök emlékezete. = http://pmtt.hu/2017/02/22/hanauer-puspok-emlekezete/ (Letöltés ideje: 2020. június 4.)
- Kósa Károly: Szerzetesnők az Alföld homokján – Berecz Skolasztika és Szent Benedek Leányai. = https://www.bucsujaras.hu/tanulmany/kosa/skol.htm (Letöltés ideje: 2020. június 4.)
- Latorcai Csaba: Katolikus főpapok munkája az országgyűlés felsőházában 1927-től a Bethlen-kormány bukásáig. = https://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/latorcai.htm (Letöltés ideje: 2020. június 4.)
- Lengyel posztumusz kitüntetést kapott Serédi Jusztinián és Lékai László bíboros. =
https://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20140918_lengyel_posztumusz_kituntetest_kapott_seredi_jusztinian_es_lekai_laszlo_biboros (Letöltés ideje: 2020. június 4.)
- Nagy Emese – Toroczkay Balázs (szerk.): A történelem tanúi – Trianon 1920. Pannon-Literatúra Kiadó, Kisújszállás, 2013.
- Rapallói egyezmény (1920) – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. =
https://hu.wikipedia.org/wiki/Rapallói_egyezmény_(1920) (Letöltés ideje: 2020. június 4.)
- Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Osiris Kiadó, Budapest, 2007.
- Dr. Sulyok Dezső: A magyar tragédia (I. rész) – A Trianoni Béke és következményei. Magyar Október 23. Mozgalom kiadása, New York, 1996.
- Száraz Miklós György: Fájó Trianon. Scolar Kiadó, Budapest, 2019.
- Trianoni békeszerződés – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. =
https://hu.wikipedia.org/wiki/Trianoni_békeszerződés (Letöltés ideje: 2020. június 4.)
- Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Osiris Kiadó, Budapest, 2020.</sub>

_{* Az előző nap, 1920. november 12-én köttetett meg az ún. „rapallói egyezmény” az Olasz Királyság és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) képviselői, a volt Osztrák–Magyar Monarchiától elragadott Osztrák tengermellék, a történelmi Venezia Giulia (Julisch Venetien) tartomány adriai területeinek, Dalmáciának és az 1918-ig a magyar koronához tartozó Fiume város területének felosztásáról, az olasz-jugoszláv államhatár megállapításáról.}

Részlet a Felsőház 1927. november 25-én tartott 19. ülésének jegyzőkönyvéből, Hanauer Árpád István fölszólalásából:

„Amikor mi a múltnak emlékét akarjuk megörökíteni, nem kőben, ércben, hanem törvénycikkben, akkor nem tudunk megfeledkezni arról a szomorú jelenről, amelyben most élünk.
Itt áll, az ország háza előtt az a nagy szoborcsoport, melyet a minap leplezett le az egész ország. Hogyha interpretálni akarjuk, mi ennek a szoborcsoportnak jelentősége, én azt olvasom ki belőle, hogy az alkotó művész mintegy feltámasztani akarta azokat a nagy hazafiakat és azok látják a mostani állapotot, és ennek a mostani állapotnak szomorúsága rajzolódik le az ő arcukon.
Amikor mi a múltnak emlékét ilyen ünnepélyes alakban tiszteljük, csak rá akarom terelni a figyelmet arra, mennyire szükség volna rá, hogy a jelennek is, a jelen szomorúságnak is valami emléket állítsunk. Vannak ugyan elszigetelt intézkedések, a hősök emlékének megüléséről, iskolai ünnepélyekről stb. azonban sokkal felemelőbb s a nemzet lelkébe belemarkolóbb volna az, hogy ha egy olyan emléknapot ülnénk, amelyik a mi egész szomorúságunkat magába foglalná, kidomborítaná és jelképezné.

Az Egyesült Államok régi hagyományaihoz híven november hónap utolsó csütörtökén ülik a Thanksgiving-Dayt. Ennek a Thanksgiving-Daynek jelentőségéről Washington, az Egyesült Államok alapítója 1779-ik évi proklamációjában azt mondja: Ezen a napon kérjük Isten bocsánatát a nemzetnek és másoknak vétkeiért és imádkozunk azért, hogy az igazi vallásosság terjedjen. Ezt a napot ez a nagy, szabad nemzet megszenteli imádságos lélekkel, és valami csodás komolyság ül akkor azon a szabad amerikai népen. Azt gondolom, mélyen t. Felsőház, hogy kiegészítése lenne a mi március 15-iki ünnepélyünknek, ha mi ennek a szomorú jelennek a szomorúságát egy ilyen szomorú nappal megünnepelnénk.

November 13-ára gondolok, amikor a nemzetgyűlés a győztes hatalmak nyomása alatt kénytelen volt elfogadni a trianoni szerződést. Ez a november egyébként is szomorú megemlékezésekkel kezdődik, különlegesen szomorú a mi hazánk történetében. 1918 novembere hozta ránk a csúf forradalmat, 1920. november 13-ika hozta a trianoni szerződést, 1921. novemberben hozták azt a másik kikényszerített határozatot, a király trónfosztásáról. Mi történt november 13-án? Ugyanaz, ami történt 1773-ban Varsóban, amikor három szomszédhatalom fegyveres ereje állott ott a lengyel országgyűlést körülvéve és megfenyegették az országgyűlést, hogy megszállják azonnal az egész országot, hogyha nem fogadják el a békediktátumot, amely Lengyelország felosztását jelentette. A történetíró megjegyzi, hogy akkor Varsóban az élvezetek árjában úszott mindenki, mulatságok, jelmezbálok egymást követték, kártyaszenvedélynek hódoltak az emberek, úgyhogy egy ember, egy képviselő két nap alatt 34.000 aranyat veszített el. Az emberek egymásnak gratuláltak, hogy megmentették az országot és ünnepélyes Te Deum-ot tartottak, egyedül csak a pápai nuncius volt az, aki azt mondotta, hogy inkább Jeremiás siralmait kellene énekelni és bűnbánó zsoltárokat.

Tisztelt Felsőház! Az 1920-as év november 13-ika sokban hasonlít az 1773-iki eseményekhez. Ezért azt hiszem, hogy amikor ezeknek a nagy hazafiaknak mi most ünnepet szentelünk és dicső emléküket megüljük, gondolkoznunk kell afelett, nem volna-e szükséges, hogy ennek a mostani szomorú jelennek is egy olyan szomorú emlékezést szenteljünk, hogy amint ezeknek a nagy hazafiaknak buzgóságából nagy erkölcsi erőt, nagy erkölcsi bátorságot merítünk, úgy a mai szomorú jelennek szomorú valósága, reánk nehezedő óriási súlya, az a sok vér, melyet ez a haza ontott, az elesett hősök, ez a feldarabolt ország, mindez a sok szomorú tény együttvéve olyan mementó legyen számunkra, hogy ebből lelkierőt merítsünk mindannyian abban a nagy pillanatban, amelyet a történelem meg fog nekünk hozni, amikor majd letöröljük ezt a szégyent és visszaszerezzük mindazt, amit elvesztettünk. Ebben a meggyőződésben a törvényjavaslatot elfogadom.”

(Forrás: Felsőházi napló, 1927. II. kötet. =
https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_FN-1927_02/?pg=20&layout=s
– Letöltés ideje: 2020. június 4.)