A napokban, a pápai Alsóvárosi köztemetőben, dr. Lakos Béla egykori pápai tanár nyugvóhelyénél mutatta be Kerecsényi Zoltán lokálpatrióta, az Elsősorban pápai Városbarát Egylet ügyvivője „Ki volt dr. Lakos Béla?” címet viselő új kötetét az érdeklődőknek.

„Az, hogy tavaly nyáron, 145. születési évfordulója után »ébredő magyar«-antiszemita-féle megnyilatkozásairól tudomást szerezve visszavettük sírjáról az egyleti emlékkoszorút, lehet, hogy egyesek szerint hiba volt. Lehet; mert igaz, hogy minden halottat megillet a kegyelet, lehet, hogy hazafiságához kétség nem férhet; lehet, hogy tévedett, hogy élete során több alkalommal rosszul politizált, valamilyen okból ide-oda csapódott, s igaz, vér nem tapadt a kezeihez, mint sok »vörös« vagy »fehér« terrorista esetében, s az ítélkezés a »Legfőbb Bíró« feladata. (»Ki vagyok én, hogy megítéljem?«) De talán ebben, az azóta napvilágot látott kis szerény kiadványban közreadottak – jelenlegi furcsa világunkban, amikor szintén egyre több szélsőséges jelenségnek lehetünk tanúi – talán hozzásegíthetnek a múlt jobb megismeréséhez és megértéséhez” – mondta rendhagyó kötetbemutatóján Kerecsényi Zoltán a néhai helyi történelmi személyiség sírjánál, miközben azt az egyleti önkéntesek megtisztították a gaztól, és koszorút helyeztek el, pótoltak vissza rá, mely csakis kizárólag a valamikori tanítványok által rajongásig tisztelt-szeretett hajdani jeles pápai pedagógusnak, az országszerte és azon túl is ismert-elismert írónak, történelem- és földrajztudósnak szól, nem a pártpolitikusnak – húzta alá Kerecsényi, hozzátéve azt is, hogy „senki sem úgy látja meg a napvilágot, hogy kiforrott nézetei vannak, s a világ is gyorsan változik, ki előbb, ki utóbb juthat el bizonyos felismerésekhez, sok vargabetűt írhat le élete folyamán egy ember, sok keresgélésen, vívódáson mehet át egy politikus is – ugyebár ezt magam is jól tudom –, azonban nagy magyar poétánk, Arany János nyomán: »Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.« Lehet, hogy – volt tanítványai pozitív visszaemlékezései fényében – dr. Lakos Bélánál is valamiféle »Bajcsy-Zsilinszky-i« változás mehetett végbe az 1919-20 utáni években…”

Az utóbbi évtizedekben néhai dr. Lakos Béláról, emlékéről nem igazán lehetett sokat hallani Pápán, szinte semmit sem. Portrészoborral díszített síremlékjele megragadhatja a temetőlátogatók figyelmét, mert nem sok portrészoborral díszített síremlékmű áll a pápai temetőkertekben. Előtte sokan elsétálhattak már, de a szobor melletti tábla feliratából csak a következő információt szerezhetik az ott nyugvóról: „Dr. Lakos Béla ref. gimn. történelemtanár 1875-1948.” Életútjának, pályájának több részletre kiterjedő feltárása, tisztázása máig hiány a pápai helytörténet és a pápai iskolatörténet szempontjából. Kerecsényi Zoltán szerint, ha szerény összeállítása a hiány feloldásához valamicskét hozzásegít, már megérte elkészíteni.

„Még tovább kellene majd kutatni valaki(k)nek dr. Lakos Béla tevékenységét; egy alaposabb, történeti tényeken alapuló, valós kismonográfiát kellene készíteni életéről, hogy e »dolgozat« címében (»Ki volt dr. Lakos Béla?«) feltett kérdésre megnyugtatóan lehessen válaszolni. Az ideális az lenne, ha Lakos születésének 150. évfordulójára (2025) készülne el egy méltóbb áttekintés, összefoglalás. Ehhez jobban tisztázni kellene származását, családi környezetét, iskoláztatását, pályafutásának részleteit. Bizonyára sok esetben Lakos tévedhetett, rosszul dönthetett, más esetben viszont helyesen. Fő tevékenységét: tanári munkásságát tanítványai kivétel nélkül pozitívan méltatták; tudományos teljesítménye ma is elismerésre méltó. Világnézeti meggyőződését, pártpolitikai tevékenységét elemző módon lehetne majd bemutatni. Ezt a fellelt források alapján összeállított anyagot ismeretterjesztő céllal osztottam meg. Lehet, hogy módszertani hibának tűnhet, ha »nyakra-főre« újságcikkeket és szaktörténészeket idéztem, de hangsúlyozom, mint helyi lokálpatrióta nem tudományos munka elvégzésére szerettem volna vállalkozni, hanem egy olyan összeállításra, »idézetgyűjteményre«, hivatkozásokkal, forrásokkal, amely elősegítheti megérteni a szóban forgó hajdani személyiséget, meg azokat a korabeli közegeket, ahol, amelyekben ő mozgott; s ezáltal előkészítheti egy kismonográfia megírását, a felvetődött és tudatosan nyitva hagyott további kérdések megválaszolását. A 2020-as Lakos-évforduló kapcsán készült anyagommal fel szerettem volna hívni a figyelmet egy, a feledés homályába tűnt helyi személyiségre. Nem volt célom, és nem célom egyfajta pápai »Lakos-kultusz« megteremtése. Nem akartam és nem akarok ítélkezni felette. Lakost megérteni próbáltam és próbálom, mint olyan ember, aki szintén sok keresgélésen, vívódáson, hibádzáson ment keresztül a politikában” – olvasható Kerecsényi Zoltán „Ki volt dr. Lakos Béla?” című könyvének utószavában.

Lakos Béla 1875. augusztus 29-én látta meg a napvilágot Kecskeméten. A gimnáziumot előbb szülővárosában, majd Vukováron végezte, 1893-tól volt bölcsészhallgató a budapesti egyetemen, ahol 1897-ben doktorált. Az egyetemi évek alatt mint ifjú, önmagát kereső pedagógusjelöltre tanára, Ballagi Aladár (Ballagi /Bloch/ Mór volt a pápai református kollégiumi diák fia) egyénisége gyakorolta a legnagyobb hatást. Előbb Kecskeméten az ev. ref. főgimnáziumban, majd Sepsiszentgyörgyön, a Mikó-kollégiumban, illetve Hódmezővásárhelyen tanított főgimnáziumi tanárként. Aztán az élet a Dél-Alföldről a Dunántúlra, Pápára sodorta 1900-ban. Kezdetben helyettes tanárként, majd a városban letelepedve, 1901-től rendes tanárként, a Pápai Református Kollégium földrajz-történelem szakos pedagógusaként munkált közel négy évtizeden keresztül. 1934-es nyugdíjba vonulását követően – szinte haláláig – nyugdíjasként, óraadóként is. Így érte meg, élte át, élte túl a második világégést, – lehetett tanúja a holokausztnak is.

Pedagógiai munkássága mellett, pápai kezdeteitől fogva aktív szereplője volt a helyi közéletnek, valamint tudományos munkássága révén országos hírnévre is szert tett, mint író és földrajztudós.

Az első világháború idején tagja volt a pápai közélelmezési bizottságnak, az 1918-as őszirózsás forradalmat követően az áruvizsgáló bizottság elnökévé választották, illetve egy „felingerült kedélyű” pápai népgyűlés őt is delegálta a Veszprém Vármegyei Nemzeti Tanácsba. A tanácskormány alatt a művelődési osztály szabadoktatási bizottságát elnökölte, 1919 augusztusában – immár az új kormányzat alatt – a városi tanács felkérésére a hadisegély véleményező bizottság tagja is lett.

Az 1910-es években sürgetője volt a munkásság lakáshoz jutásának, a munkásházak építésének, egy városi téglagyár létesítésének, a Sávoly-puszta parcellázásának, de ott állt egy leendő pápai ipariskola alapításának ügye mellett is. Az 1930-as évek elején harminckét Pápa vidéki község az ő vezetésével szállt síkra a pápai kövezetvám leszállításáért. A kezdetektől fogva szimpatizált a kétkezi dolgozókkal, az iparosemberekkel, a falvak népével. Ott volt a Veszprém Vármegyei Gazdasági Egyesület tagjai között; 1918 tavaszán egy, a Pápán is létesítendő népirodaház megszervezésére megbízottá választották, párban Tar Gyula földmíves iskolai igazgatóval. Elnökként vezette a pápai kereskedelmi alkalmazottak szakegyletét (ő maga is foglalkozott kereskedelemmel, méghozzá fakereskedelemmel). Jó kapcsolatokat ápolt a helyi szociáldemokrata építőmunkássággal; például az építőmunkások küldöttsége az ő vezetésével vonult fel és köszöntötte Friedrich miniszterelnököt annak 1919 őszi, pápai látogatásakor. Valószínűleg az iparossággal való jó viszonya még a század elején, az iparpártoló Magyar Védő Egyesület pápai fiókja tagjaként keletkezhetett, amiben szintén aktív tevékenységet fejtett ki.

A korabeli értelemben vett baloldali Hoitsy-féle Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt, majd a kérészéletű Nemzeti Munkapárt, aztán a Gaál Gaszton vezette Országos Kisgazdapárt, illetve a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt tagja, helyi-megyei tisztségviselője, „kortese”, s több ízben képviselője, képviselőjelöltje is volt. Nem véletlenül kapcsolódhatott be a politikába, hiszen édesapja, Lakos Imre földbirtokos, egykori ’48-as honvéd révén függetlenségi, haladó szellemű családi hagyományokat hordozott.

Kitűnő előadó és szónok hírében állt, a korabeli sajtó „népszerű és közkedvelt” előadóként, a Pápai Református Kollégium „nagytehetségű és nagyképzettségű”, „politikai és társadalmi téren is igen agilis” tanáraként emlegette. Az akkori újságokból kitűnik, hogy az iskolafalakon túl hová hívták előszeretettel városszerte vendégelőadónak a különféle kisebb-nagyobb közösségek. Hívta például a Munkásotthon, a Jókai Kör, a Petőfi Asztaltársaság, a Perutz-gyári önképzőkör, az Alsóvárosi Olvasókör, vagy a Kálvin Szövetség helyi csoportja, ahol külföldi tapasztalatai mellett neves történelmi alakokról, eseményekről, de aktuális kérdésekről is hallatta hangját. Tartott érdekfeszítő ismeretterjesztő előadást Dózsa Györgyről, a parasztlázadásokról, a XV-XVI. századi földproletariátus helyzetéről, Thököly Imréről, a kurucokról, a kálvini egyházalkotmányról, a francia forradalomról, az arabokról, vagy éppenséggel a kapitalizmusról és a munkásszövetkezetekről. De tartott előadást a Vörös Félhold javára, és nemegyszer volt szónoka az iparos ifjak önképző egylete március 15-i ünnepélyeinek is.

Életét oly tartós siker nem koronázta a pártpolitika területén. Egy időre letartóztatásban, internálásban s egyházi fegyelmi eljárásban is részesült. Egyesek nem véletlenül ágálhattak ellene. Azok a dolgok, amelyeket például itt-ott a zsidósággal kapcsolatosan megengedett magának, nemcsak akkor, de manapság is „bicskanyitogatóak” lennének. Az egyetemes emberi összetartozást, az emberek testvériségét hirdető vallásos-etikai színezetű szabadkőműves mozgalomhoz is tartozott, ugyanakkor egy helyi szélsőjobboldali, fajvédő szervezet vezetője is lett, miközben korábban több ízben kedvelt meghívottként megfordult például a pápai Munkásotthonban, ahol ugyebár nem szélsőjobboldali, hanem erősen baloldali emberek szoktak összegyülekezni. A Károlyi-féle népköztársaság alatt „elég lelkiismerettel végezte áldatlan megbízatását” az áruvizsgáló bizottság elnökeként, a tanácskormány idején pedig a művelődési osztály szabadoktatási bizottságát elnökölte. Majd nem sokkal később Horthy Miklós hatalomra jutása után mint „ébredő magyar” a Pápára érkezett miniszterelnök elé ő vezette a szociáldemokrata építőmunkások szervezetét, s a nevükben ő köszöntötte a kormányfőt. Ez a sokféle információ egyszerűen keveredést okozhatott sokak fejében. Így nem is csoda, hogy sokan megütközhettek, s támadni kezdhették innen is, onnan is. Ezért emlegethették még többen „sajátjai” közül is „kompromittáltként”, aki miatt többen távol maradtak az „ébredők” mozgalmaitól. Minden bizonnyal egyes politikai ellenfelei sem lehettek „szentek”, de ő sem.

Lehetséges, hogy élete folyamán dr. Lakos Béla jól kívánta volna ambicionálni magát a pártpolitikában, meg szerette volna csinálni a szerencséjét – ahogyan manapság mondanánk. Még hatvanévesen is – nyugdíjasként is – országgyűlési képviselő lett volna. Az 1931-es választási kampány során „Viharos jelenetek a pápai izraeliták választási gyűlésén” címmel tudósított a Pápa és Vidéke 1931. június 21-i lapszáma. „Közbiztonsági okokból” a rendőrség nem engedélyezte nagygyűlését, programbeszédét a rendőrség betiltotta. Kétségtelenül voltak lelkes hívei, segítői a pápai, Pápa környéki gazdatársadalom és a munkásság körében. Pártját, a Gaál Gaszton-féle kisgazdapártot nagy támogatottságú pártnak tartották akkortájt a környező községekben. Lakosnak igen kedvező „auspiciumai” voltak ’31-es jelöltségekor. Korán lejárta a kerület valamennyi települését, számított a szociáldemokraták „felszabadult voksaira” is. Még az ellenzéki pártok összefogását is képes volt szorgalmazni az Egységes Párt ellen. Végül fölényes győzelmet aratva, a pápai választókerület mandátumát dr. Ángyán Béla, a m. kir. kormány igazságügyi államtitkára nyerte el. Lakosék – egy másik párt jelöltjével, dr. Szerdahelyi Sándorral együtt – már az ajánlási ívek leadása során akadályokba ütköztek. Az 1931-es választáson az újfajta – immár Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt néven működő – Kisgazdapárt az ország 74 kerületében tudta elindítani a jelöltjét, kíméletlen küzdelem után negyedmillió szavazatot, de csak tíz mandátumot kapott.

A független kisgazdák 1935 tavaszán ismét Lakost kívánták indítani Pápán, végül azonban nem nyújtott be ajánlási ívet, s így ő a jelöltségtől visszalépve nem indult el a parlamenti választásokon. Visszalépésével hívei – mint azt a Pápai Hírlap 1935. március 27-i száma a címlapon közölte – vitéz Barcy Gáborhoz csatlakoztak, vagyis a szélsőjobboldali miniszterelnök, Gömbös Gyula Nemzeti Egység Pártjának hivatalos jelöltjét támogatták. Bár a hatalom nagy reményt helyezett Barcy parlamentbe kerülésére, végül ez mégsem sikerült; dr. Sulyok Dezső szerzett parlamenti mandátumot – kormánypárti programmal, nem hivatalos jelöltként elindulva –, aki tehát ekkor még nem volt tagja a Független Kisgazdapártnak. Másfél évi pártonkívüli helyzete felszámolásaként 1937 januárjában lépett be a Független Kisgazdapártba. Talán Lakos eddigre belátta, – „kissé” megkésve – hogy nincs tovább esélye a pártpolitikában, hogy a politikai adok-kapok nem az olyanfajta értelmiségiek világa már, mint az övé, s az újfajta – az egyre erősödő szélsőjobboldali mozgalmakkal szemben ellensúly-képzésre törekvő – Kisgazdapárttal lehettek elvi és személyi vitái is. Nem lehetett véletlen, hogy 1937 őszére felhagyott az aktív politizálással, és kilépett a pártból.

Egykori tanítványa, a buchenwaldi, az offenburgi, a dachaui koncentrációs táborokat túlélt Weltner Andor , későbbi akadémikus, egyetemi tanár így emlékezett vissza rá „A Pápai Kollégium története” című 1981-es emlékkötetben:

„Még korszakunkban került a gimnáziumba tanárnak Lakos Béla. Számomra és több iskolatársam számára is nagy jelentősége volt annak a szellemi támogatásnak, amelyet a Pápai Református Kollégiumban egyes tanárainktól kaptunk. Ma is hálás vagyok néhai Lakos Bélának, aki történelemre oktatott. Akkor sem felelt meg a pedagógiai elveknek, de a VII. és VIII. osztályban Lakos Béla szinte egyetemi módszereket alkalmazott. Hónapokon át főleg csak előadott, nagyon ritkán feleltetett, és minden félév végén vizsgáztatott. Aki jelest szeretett volna kapni, annak el kellett olvasnia Acsády Ignác kétkötetes munkáját…”

„Akkor sem felelt meg a pedagógiai elveknek” – írja Weltner. Nem egyszer részesült püspöki megrovásban: „Lakos Béla tanár úr ellen pedig szertelenségei s többszöri tilalom után is – tankönyv helyett kézirat használása miatt – eljárás indítása határoztatott egyszer már el…”

A Kollégium 1933/34-es iskolai évéről szóló értesítőjében viszont a következőképpen méltatták:

„Több mint egy emberöltőn át tanította iskolánkban a történetet és a földrajzot. Keze alól 37 éven át diáknemzedékek hosszú sora került ki. Nem lehet ezúttal feladatunk, hogy részletes képét adjuk annak a tanári munkásságnak, amit dr. Lakos Béla végzett. Nincs terünk, hogy felsoroljuk azokat a tudományos irodalmi munkákat és tankönyveket, amiket írt. Nem számolhatunk be nagy tanulmányútjairól Algir, Tunis, Kisázsia stb. földjein. Nem mondhatjuk el azt sem, hogy mit jelent egy földrajztanárnak, ha személyes tapasztalatok alapján szólhat távoli vidékekről diákjainak. És nem elemezzük azt a szuggesztív hatást sem, amit tanítványaira gyakorolt. Mindezt másutt kell majd elvégeznünk. Itt csak a távozó fele nyújtjuk meleg kézszorításra kezünket, és Isten áldó kegyelmét kérjük rá a nyugalom éveire! (…) Markáns egyénisége, izzó magyarsága mindig maradandó emlékű lesz az intézet életében, – de még mélyebben véste bele magát az ő irányító szelleme tanítványai hosszú sorának lelkületébe. Mi, tanártársai igaz szeretettel búcsúzunk tőle –, búcsúzásunkat bizonyos mértékben könnyűvé teszi az a gondolat, hogy velünk marad, nem válik el tőlünk végképpen; s mivel jól tudjuk, hogy a fiatalos erőben nyugalomba vonuló tanár alkotni vágyó lelke pihenni még nem tud, kívánjuk neki, hogy tartsa meg a jó Isten erejét, egészségét –, lelje örömét egyelőre még a munkában, s ha majd abba belefáradt –, megpihenhessen a fölviruló Nagy-Magyarország lombos fájának árnyékában!”

Egy másik tanítványa, a későbbi ismert szocialista író-szerkesztő, Galilei Köri elnök, Sisa Miklós „demokratikus érzelmű” tanárként emlegette; a szintén Lakos-tanítvány Szabó Zsigmond néhai nagyodi lelkipásztor pedig olyan rá nagy hatással lévő oktatóként, ki a magyarság iránti ragaszkodást rendkívül megerősítette benne. Tanítványaira gyakorolt szuggesztív hatását rejtélyes tájakról szóló élménybeszámolóin túl azon hosszabb-rövidebb, belföldi tanulmányutak is fémjelezték, ahová növendékeit előszeretettel vitte a szülőhaza természeti-kulturális értékeinek megismertetése céljából. Ide kívánkoznak a Balázs János szerkesztette „Nagy magyar nevelők” sorozatból az ugyancsak hajdani tanítvány, Rab István emlékkötetének dr. Lakos Bélával kapcsolatos sorai:

„Lakos Béla iskolánkban az 1902/1903. tanév folyamán tartotta székfoglalóját, amikor Pista bácsi éppen hetedikes volt. Értekezése, mely az akkori Értesítőben szintén megjelent, a Wittenbergben tanult, majd a héber és görög nyelvet Kolozsvárt, Dávid Ferenc iskolájában oktató reformátorról, Károlyi Péterről (1543-1576) szólt. Egészen bizonyos, hogy e székfoglalót Rab István is hallgatta. Károlyi Péter, mint tudjuk, nemcsak reformátori, hanem tankönyvírói munkássága révén is nevezetes személyiség. Ő a szerzője az első magyarországi latin poétikának, amelyet 1576-ban Heltai Gáspár kolozsvári műhelyében nyomtattak. Hogy működése zenetörténeti szempontból is fontos, arra legújabban iskolánk és az Eötvös Kollégium egykori jeles növendéke, Csomasz Tóth Kálmán hívta fel a figyelmet (A humanista metrikus dallamok Magyarországon. Bp. 1967. 94, 97-101). Azt pedig, hogy említett kézikönyve milyen korszerű és jelentős alkotás volt, Csomasz Tóth Kálmánnak egykori Eötvös kollégiumi évfolyamtársa, a debreceni egyetem kiemelkedő professzora, Bán Imre mutatta ki (Eszmék és stílusok. Bp. 1976. 115-121). Károlyi Péter életművének fontosságát századunkban elsőként Lakos Béla hangsúlyozta, említett székfoglalójában. Érdemes idéznünk ennek alábbi sorait, amelyek jól mutatják, hogy ifjú szerzőjük miben látta a hazai reformáció jelentőségét:

»A nép vezetői a reformátorok voltak, koruk legigazibb kifejezői, és az ő soha nem lankadó munkásságuk a lázas század szellemi erőmérője. A középkor feudális épületének szétrombolásával együtt járt a reformáció diadala is. A középkori egyház szellemének lerombolását a reformátorok tűzték ki feladatuk gyanánt. A reformátor elébb lerombolta a régi egyház épületét, azután új épületet emelt a romok felett és ez az épület a szellemi szabadság épülete volt« (Értesítő 1902-3. 27). A reformáció történelmi szerepét ma is ebben látjuk!
Egyháztörténeti és irodalomtörténeti szempontból mindmáig becsesek azonban Lakos Bélának más erdélyi reformátorokra vonatkozó tanulmányai is. Heltai Gáspárt és korát méltató értekezése, mely országszerte nagy érdeklődést keltett, iskolánknak az 1912/13. tanévre szóló Értesítőjében jelent meg (23-74), sőt különnyomatként is napvilágot látott. A benne foglalt megállapítások némelyikével kapcsolatban Lakos Béla és a neves egyháztörténész, Révész Imre között folyóirataink hasábjain vita is támadt, amelynek során jeles tanárunk ismételten megvédte a maga igazát. De mindmáig becsesek Lakosnak Honter Jánosról, az erdélyi szászok reformátoráról a Protestáns szemle 1902. és 1903. évfolyamában közölt tanulmányai is.
De lássuk most, hogyan tanította Lakos Béla hazánk történetét heti 3 órában az 1903/4. tanév folyamán, amikor Pista bácsi nyolcadikos volt. Az ekkori értesítő szerint ismertette hazánk történelmét a legrégibb időktől a jelen század elejéig, különös tekintettel a társadalmi és az állami élet fejlődésére, továbbá a hazai eseményeknek a világtörténelmi eseményekkel való kapcsolataira. Megvilágította az ország akkori politikai, gazdasági és műveltségi állapotát, bizonyára ugyanabban a szellemben, mint a mi osztályunk számára is a harmincas évek elején.
Egyik volt osztálytársunk, Nagy Gábor, aki nyugállományú vezérőrnagy, s aki mártíromságot is szenvedett családjának tagjaival együtt szállt szembe a negyvenes években a német fasizmussal, s aki Lakos Béla példája nyomán lett történelem-földrajz szakos tanárrá, tavaly megjelent visszaemlékezéseiben egyebek között ezeket írja:
»Lelkesedtem Lakos Béla tanár úrért, aki nagyszerű előadó volt. Megkedveltette velem a földrajzot, történelemóráiért pedig egyenesen rajongtam. Kecskeméti származású, kerek képű, bajszos, jóképű ember volt. Mindig egyesre álltam nála, ami akkor a legjobb jegy volt. Kérdéseire mindig az elsők között jelentkeztem. A világ- és magyar történelmet tanította, az ókortól az első világháborúig. Nagy hazafi volt, gyűlölte a Habsburgokat, németeket. Ellentétben a többi tanárral, óráit ő nem feleltetéssel kezdte, és utána magyarázott, hanem először több órán is keresztülívelő előadást tartott, és ha egy-egy korszakot befejezett, csupán akkor számoltatott be bennünket« (Nagy Gábor: Frontjaim története. Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1985. 17-18).
Hogy Lakos Béla hogyan tanította nálunk a történelemmel ölelkező földrajzot, erről e kedves osztálytársunk ezeket írja: »Földrajzóráin a különböző földrészek, országok puszta megismerésén túl, azok gazdasági, társadalmi, politikai viszonyairól is beszélt. Előadásait saját úti élményeivel is fűszerezte. Az első világháború előtt mint fiatalember, bejárta Európát, átment Afrikába és Kis-Ázsiában is járt. A mai, többnyire száraz történelemoktatás helyett pedig, az ókor és középkor eseményeit emberközelbe hozta. Elámultunk szavai közben a sumérok kultúráján, Hammurabi törvényein, Ramszesz hadjáratain… Szívünkbe lopta Leonidaszt, Szókratészt, Alkibiadészt, de különösen Periklészt. Végigizgultuk vele az olimpiai játékokat és Nagy Sándor hadjáratait. A római birodalom kialakulását és történetét hallgatva kedvet kaptunk, hogy könyveket véve kézbe, a részleteket is megismerjük.«
De hogy mivel gyakorolta ránk Lakos Béla a legnagyobb hatást, erről osztálytársunk igen szemléletesen ezeket mondja: »Igazából akkor volt azonban elemében, ha a magyarok történetéről beszélt. Ezt a történetet ő a németek elleni szakadatlan harc folyamatának ábrázolta. Hitlerről úgy beszélt, mint ocsmány féregről. Elítélte az antiszemitizmust, az embereket nem bőrük, vallásuk szerint, hanem tetteik alapján értékelte…«
Iskolánk szellemiségét Nagy Gábor így jellemzi: »A pápai kollégium szelleme (…) nem sulykolt belénk sem vallásos, sem hazafias szólamokat. A világ itteni megítélésébe mindig szorult valami kálomista ellenzékiesség, németellenesség. Lakos tanár úr például franciabarát volt és demokrata, nem ismert zsidókat, csak izraelita magyarokat. A gimnáziumba sok zsidó fiú és lány járt, meg néhány katolikus és több evangélikus. Vallási villongások nem voltak közöttünk, hittanórán mindenki ment a maga papjához, más órákon egyformák voltunk, csak a tudás tett köztünk különbséget.« Bizony így volt. Pista bácsi, mint Lakos Béla hajdani tanítványa, ugyanígy gondolkodott. Éveken át két zsidó vallású osztálytársunk volt. Mint osztályfőnökünk, Rab tanár úr az ő hittanvizsgájukra minden évben elment, mert őket is nagyon szerette és becsülte, úgy, ahogyan mindnyájunkat. Ismerve Lakos Béla fent vázolt gondolkodásmódját, nem lepődhettünk meg, amikor megtudtuk, hogy tizenkilences magatartása miatt két évig meg kellett válnia a katedrájától, nyilván külső nyomásra. Az akkori Értesítők szűkszavúan csak annyit mondanak, hogy »Dr. Lakos Béla r. tanár a tanév folyamán nem tanított«. Két év múlva azonban e tilalmat feloldották…”

Lakos még megérte az államosítás kezdetét, a Pápai Református Kollégium egyházi-hazafias szellemiségének megszüntetését (1948. június 16-án fogadta el a korabeli magyar parlament az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt); 1948. augusztus 19-én, életének hetvenharmadik évében, hosszas szenvedés után halt meg; a Pápai Kis Újság anyakönyvi híre szerint halálának oka gyomorrák volt. Augusztus 21-én délután temették el a református egyház szertartása szerint a pápai Alsóvárosi köztemetőben, arra a helyre, ahol azóta is nyugszik 1974-ben elhunyt feleségével, Büki Margittal együtt.

Lakos Béláról szól az ugyancsak egykori tanítvány, Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő „Szabálytalan vers egy földrajztanár halálára” című költeménye:

„Turista-bakancsban a férfi
átgyalogolt a túlvilágra
s felesége most sírva nézi,
visszagurult a hátizsákja.

Paprika, sajt, kenyér, szalvéta
fordult ki félszegen a zsákból
s egy Villon-kötet – zöld címlapján
hazátlan nőalak világol.
Tanár úr, kérlek, hova mentél?
a túlvilágon nincsen tenger,
se föld, se földgömb, arány, lépték,
tantárgyadat ott eltörölték.
Én láttalak még a katedrán,
pucér ujjad, akár egy néger,
ott futkosott az egyenlítőn,
árnyéktalanul, pici széllel…
Egy sötét bagoly szárnyverése
szemed immáron eltakarja,
s nem láthatod, hogy vonzó földed,
Afrika, e bronzkori balta,
hogy vág bele az üveg-század
kivilágított éjjelébe.

Kígyókoponya, majomcsontváz
virít a Hold-sátor előtt –
ha arra tévedsz, el ne mélázz,
szörnyeket látó faszobrok
varázsolják el az időt:
rabszolga-századokat űznek
föld alá, déltől estelig;
szegény négerek erdejéből
a gazdag istent kiverik –
Te, halálontúli turista,
holtak közt is földrajztanár,
Afrika sivatag nyarából
száll föléd egy korom-madár.”

Tehát életében dr. Lakos Béla szakmai szinteken, a tudományok, a történelem, a földrajz területein megbecsülésnek örvendett. Kitűnő előadó és szónok hírében állt, a korabeli sajtó „népszerű és közkedvelt” előadóként, a Pápai Református Kollégium „nagytehetségű és nagyképzettségű” tanáraként festette le. Saját kérésére nyugdíjazták 1934-ben, viszont még bő egy évtizedig óraadóként tovább segítette a pápai protestáns oktatást; csaknem haláláig. Neve az 1947-48-as iskolai évről szóló kollégiumi évkönyvben, a tanári testület névjegyzékében még ott állt.

Olvashattunk tanulmányútjaira való utalásokat. Lakos elsősorban a Magyar Ázsiai Társaság, vagy más néven Turáni Társaság égisze alatt, annak anyagi támogatásával tett külföldi tanulmány- és felfedezőutakat, de volt, hogy az egyházkerület is patronálta „küldetéseit”. Sokat utazott. Bejárta Nyugat-Európa csaknem minden országát, 1910-1911 telén – volt pápai tanárkollégája, Maller Dezső, akkor már csurgói ref. főgimnáziumi tanár társaságában – eljutott Észak-Afrika, majd aztán három év múlva Kis-Ázsia földjére. (Érdekességként, elolvasásra ajánljuk dr. Lakos Béla „Algéria” című írását 1911-ből, mely a Dunántúli Református Egyházkerület Pápai Főiskolájának az 1910-11-es tanévről szóló Értesítőjében látott napvilágot.)

Bizonyára a Magyar Földrajzi Társaságban és a Turáni Társaságban (előbbinek a híres magyar néprajztudós-etnográfus-geográfus, múzeumi főigazgató, Bátky Zsigmond ajánlására lett a tagja) sokféle irányzattal találkozhatott. Bizonyára mindig szeretett volna stabilan valahova így is, úgy is tartozni, sokféle embert megismerhetett, sokan megkörnyékezhették, sokfajta magas rangú személyiséggel köthetett jó barátságot is. Nem véletlenül hívták rendszeresen Pápán túl a fővárosba is előadni. Az 1910-es években a Turáni Társaság munkájában olyan arisztokraták, híres közéletiek, neves tudósok vettek részt, mint Cholnoky Jenő, Erődi Béla, Károlyi Mihály, Paikert Alajos, Szapáry László, Széchenyi Béla, Teleki Pál vagy Vámbéry Ármin. Budapesti előadásain ilyen, a Társaság legelőkelőbb tagjainak számítók, de számos más „notabilitás” – mint például Achmed Hikmet török főkonzul – is előfordultak. 1912-es „Algeria és Tunis” című munkája nagy sikert aratott, földrajzi társasági taggá választásával egyidejűleg a Földrajzi Közlemények is írt róla.

1914 júniusa és szeptembere között pedig ugyancsak egyik pápai kollégája (a korábbi jeles ógyallai csillagász), későbbi igazgatója, Fejes Zsigmond és Husszein Arif fiatal török technikus, tolmács társaságában tudományos expedíciót vezetett a hajdani római, bizánci és oszmán birodalom fővárosán, Konstantinápolyon – a mai Isztambulon – át a kalózairól hírhedt ókori tartományba, Kilikiába. Az út geográfiai, gazdasági és kulturális célokat szolgált. A Turáni Társaságnak Ázsiába ez volt a hetedik, Kis-Ázsiába pedig a legelső támogatott expedíciója. Lakos tehát „úttörőnek” számított.

Erről az útról a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Levéltárában, valamint a pápai Gróf Esterházy Károly Múzeum történeti dokumentumtárában máig megvannak Fejes Zsigmond hallatlanul értékes fotói, melyeket a Magyar Nemzeti Digitális Archívum, a mandadb.hu internetes oldalon keresztül manapság már bárki elérhet. Lakos kiváló kollegiális és baráti kapcsolatot ápolt a fotografálásban örömét lelő Fejessel, vetítéses előadásaihoz is rendre ő biztosította a diapozitív-lemezeket. A kis-ázsiai út hatása alatt a Dunántúli Református Egyházkerület Pápai Főiskolájának 1914-15. iskolai évéről szóló értesítőjében ő írt egy megkapó beszámolót „Tanulmányút Kisázsiába” címmel, melyet ezúton ajánlunk megismerésre az érdeklődők figyelmébe.

Dr. Lakos Béla pápai református levéltárban őrzött hagyatékában előadás- és tankönyv-vázlatain túl gazdag írásos-képes dokumentációt (még lepréselt virágokat is) lehet találni a kis-ázsiai utazásról. Rendkívül készült erre, már az észak-afrikai út után egyből elhatározhatta, mert már 1912 decemberében kézzel írt útitervet fogalmazott. Pontosan, részletesen eltervezett mindent, saját kezűleg rajzolt térképvázlatokat is készített. Amikor pedig már hazatért, gazdagon illusztrált előadásokon számolt be pápaiaknak (pápai, színházbeli vetített képes előadásának minden bevételét a Vörös Félhold, a „testvér török nemzet Vöröskeresztje” javára ajánlotta fel), fővárosiaknak élményeiről, tapasztalatszerzéseiről, nem egy írásos „jelentést” küldve a hivatalosságoknak is.

Az 1910-20-as években török fiatalok is tanultak a magyarországi iskolákban. Szűkebb pátriánkban is. Az 1917. év végi pápai képviselőtestületi ülésen dr. Lakos Béla és Sarudy György kezdeményezték – a magyar keleti kultúrközpont felhívása nyomán – török fiatalok ipari képzés céljából a városban való fogadását és elhelyeztetését. Bizonyára többen ismerik a pápai Alsóvárosi köztemető török síremlékét. A Pápa és Vidéke 1921. július 7-i számának „Egy földmívesiskolai növendék öngyilkossága” című cikke fedheti fel sokak számára a sírban nyugvó kilétét:

„Kedden este hét óra után megdöbbentő öngyilkosság játszódott le a Tapolca folyónak a földmívesiskola mögötti partszakaszán. A földmívesiskolának egy török származású hallgatója, a 17 éves Tabaib Zapelin Hallil fegyvert fogott önmagára, és főbe lőtte magát. A jól irányzott lövés azonnali halált okozott, úgyhogy a rendőri bizottsággal a hely színére kiszállott rendőri orvos csak a beállott halált konstatálhatta. Az öngyilkosság okáról kétféle verzió van forgalomban. A földmívesiskola tudomása szerint a török fiatalember hétfőn délelőtt hazulról levelet kapott, s ez lett közvetlen oka öngyilkosságának. A levélben értesítették ugyanis szülei, hogy nővére, akit rajongásig szeretett, beteg, s egyben erélyes szemrehányást tettek neki, hogy túl sokat költekezik. A feltűnő, szinte gyermekies érzékeny lelkű fiatal-ember ezt annyira a szívére vette, hogy öngyilkossá lett. Egy másik, a városban keringő verzió szerint a fiatal török tettének oka a fentebbiekhez hozzájáruló reménytelen szerelem, úgy tudják, hogy az egyik pápai molnár szép leányába volt szerelmes reménytelenül, s mivel az a vasárnapi népünnepélyen észre sem vette, efölötti elkeseredésében rohant a halálba. – Az öngyilkosság mindenütt nagy megdöbbenést keltett.”

Pápa és Vidéke, 1921. július 8.:

„Temetésére városunkba érkezett a budapesti török konzulátus képviselője és a török főmufti. – Itt említjük meg, hogy a fiatal öngyilkos hátrahagyott leveléből most már kétségtelen megállapítást nyert, hogy az öngyilkosságot szüleinek dorgáló levele miatt követte el, amit hétfőn kapott meg. Az a városban széles körökben elterjedt kiállítás tehát, mintha az egyik pápai molnár leánya iránti reménytelen szerelme miatt követte volna el az öngyilkosságot, minden komolyabb alapot nélkülöző pletyka.”

Ilyen, és ehhez hasonló érdekességek olvashatók a Kerecsényi Zoltán által írt-összeállított „Ki volt dr. Lakos Béla?” című kötetben, mely megtalálható, elolvasható a helyi könyvtárakban, illetve beszerezhető az Elsősorban pápai Városbarát Egylet útján.

(Forrás: EpVE-Hírlevél,
fotók: EpVE)