Hetvenöt esztendeje szabadult meg a világ, benne kontinensünk és hazánk is a fasizmus-nácizmus borzalmaitól. A Bibliában, a 124. Zsoltárban olvashatjuk, hogy a lélek úgy szabadult meg, mint a madár a madarásznak tőréből; a tőr elszakadt, a nyomorgatottak pedig megszabadultak. Igen, talán a zsoltárossal élve, ez a „megszabadulás” szó lehet a helyesebb.

Európa, s benne hazánk legutóbbi világégésből való „megszabadulásának” háromnegyed évszázados évfordulóján kénytelen vagyok ezúton közreadni az alábbi összeállítást, mert azokat a kerek hetvenötödik évfordulóra tervezett emlékezéseinket-emlékeztetéseinket már biztos, hogy nem tudjuk megtartani az előttünk álló egy hónapban az Elsősorban pápai Városbarát Egylet önkénteseivel, melyeken élőszóban esetleg meg tudtam volna osztani, föl tudtam volna olvasni belőle részleteket, idézeteket.
Márciusban Pápa város világháborús pusztulástól való megmenekülésének 75. évfordulójára a Török Bálint utcai emlékjelhez – dr. Szőllősy Sándor polgármester és vitéz Makray Ferenc százados tiszteletére – koszorúzó főhajtást terveztünk, de sajnos ez a járvány-vészhelyzet miatt elmaradt, s már biztos, hogy elmarad a május 8-i, hagyományos emléknapi főhajtásunk is a pápai Alsóvárosi köztemető katonai kegyhelyeinél – ahová már vagy közel két évtizede, esztendőről-esztendőre mindig koszorút, virágot elhelyezni, mécsest gyújtani hívok pápaiakat „a halott katona már nem ellenség” jegyében* –. Elmarad a május 17-re, a pápai Batthyány utcára, hajdani lakóhelyéhez tervezett Sulyok Dezsős megemlékezésünk is, a néhai nagy magyar politikus, országgyűlési képviselő, pápai polgármester, miniszterelnök-jelölt elhunytának 55. évfordulója kapcsán. A május 21-re, a Magyar Honvédelem Napjára, a Huszár lakótelepi ejtőernyős emlékműhöz, a pápai Honvéd Bajtársi Klub égisze alá tervezett nagyszabású emlékünnepély megtartása sajnos ugyancsak meghiúsul. (Augusztus közepéig semmilyen rendezvény megtartása nem engedélyezett Magyarországon.)

Csak remélni lehet, hogy ebből a mostani szörnyű járványhelyzetből mielőbb megszabadulunk, s az emberiség mentalitása valóban megváltozik ebben a „vajúdó” világban. A problémahalmaz óriási, a járvány most minden mást háttérbe szorít, azonban az Elsősorban pápai Városbarát Egylet ügyvivőjeként fontosnak érzem az 1945-ös háború-vég, az 1945-tel induló rövid demokratikus időszak kezdetének 75., illetve Sulyok Dezső néhai pápai polgármester közelítő 55. halálozási évfordulója jegyében ezúton emlékezni-emlékeztetni. Utóbbi kapcsán különösen; ex-önkormányzati képviselőként jó szívvel gondolok vissza arra a három évvel ezelőtti pillanatra, amikor Sulyok Dezső születésének 120. évfordulóján pártpolitikai hovatartozásra való tekintet nélkül tisztelgésre hívhattam szülővárosom vezetőit, valamint képviselőtársaimat.

Akkor is, előtte is** hangsúlyozva, és most is vállalva: jómagam baloldali gondolkodásúként tisztelettel adózok Sulyok emlékének (egy ideig Sulyok maga is baloldali volt, „…e megjelölést nem is hárította el, bár egész politikai programja, habitusa, inkább a modern »jobboldalhoz« állt közel. Igazából e besorolásnak a nemzeti demokraták szempontjából nem sok értelme van, talán csak arra jó, hogy 1935-39 között, mint »baloldalit«, 1945-47 között, mint »jobboldalit« igyekezzenek kiszorítani a politika színteréről”.).
Sulyokra minden mai pápai tisztelettel tekinthet, az ő második világháború alatti nemzeti ellenállói, s az az utáni bátor tevékenységeinek, a „tiszta demokráciáért” vívott hatalmas próbálkozásainak, s nem utolsó sorban kivételes szociális érzékenységének fölelevenítése, megismerése-megismertetése tanulságos és fontos dolog. S meglátásom szerint meghatározó korszakának, a sajnálatos módon társadalmunk történelmi tudatában máig nem igazán élő, 1945-47-es rövid demokratikus időszak bemutatása is. Erre emlékeztetni is igen fontosnak érzek a múltban több „kacskaringót” megtett, többször „jégre vitt”, több hibát elkövetett, helyét kereső, de igazi politikai közösségre mindmáig nem igazán lelő népi-nemzeti elkötelezettségű (a földdel a földért élt Pápa vidéki, konok ősök származékaként) magyar baloldaliként, vagy szociális érzékenységű emberként. (Talán ezen történelmi – 75 éve Bajcsy-Zsilinszky Endre újratemetésével indult, s a második magyar köztársaság kikiáltásával folytatódott – 1945-47-es rövid demokratikus időszak szellemi példája, „emlékillúziója” lebegett fejemben „dékásként” ama – immár egy kerek évtizeddel ezelőtti – budapesti Szent István-parki zászlóbontáskor…)

„…a háború utáni két és fél éves demokratikus kísérlet felvillantotta a magyar nép politikai tehetségét, bebizonyította érettségét és rátermettségét sorsa irányítására: a ’47-es kommunista puccs a biztató indulást letörte… Aki a demokratikus átalakulás kísérletét ki akarja iktatni a történelmünkből, az egyúttal leírja a földreformot és még sok minden olyat, amit a nép érdekében követeltünk és tettünk…” – mondta a népi mozgalom kiemelkedő alakja, a jeles népi író-politikus, Kovács Imre. Ilyen, a nép érdekében tevő csupaszív ember volt az 55 éve elhunyt Sulyok Dezső is.

A Magyar Országgyűlés pápai születésű jelenlegi elnöke, dr. Kövér László szerint:

„Sulyok magányos politikus volt, már abban az értelemben, hogy csatlakozási kísérleteit a különböző politikai irányzatokhoz nem koronázta tartós siker.*** A nemzeti demokrácia eszméje, a szabadság és függetlenség, a parlamentarizmus, az alkotmányosság, a népnevelés és a társadalom népjóléti integrációjának programja egyik korszakban sem tudott gyakorlati politikává válni. Demokratizálódási kísérleteink alkonyait előbb a német, majd az orosz birodalom honi csicskásainak terrorja számolta fel – előbbi a nácizmus, utóbbi a bolsevizmus jegyében… Sulyok Dezső egész – tragikusan torzóban maradt – politikai pályája arról a küzdelemről szól, amelyet saját fajtájáért, nemzetéért folytatott azokkal szemben, akik hol a nemzeti, hol a nemzetközi szocializmus zászlaja alatt gyülekezve készséggel árulták el azt a hazát, melynek népét csak ugródeszkának, hivatkozási alapnak, a politikai küzdelmekben – s néha nem csak azokban – élő pajzsnak használtak… Sulyok Dezsőről még egészen fiatal koromban, apai nagyapám múltidéző történetei egyikének szereplőjeként hallottam, mint aki – demokratikus meggyőződésű ügyvédként – a nyilasokkal szemben segített megmenteni a pápai munkásotthont azok számára, akik ezt maguknak felépítették… »tettekkel merem szeretni azt a magyar munkást, akit támadóim csak ugródeszkának tekintenek.«”

Mielőtt röviden áttekintenénk ennek a rendkívüli, múltbéli pápainak az életútját, szeretnék idézni pár kis részletet elgondolkodtatásként Szerencsés Károly „A nemzeti demokráciáért” címet viselő, a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár kiadásában 2009-ben közreadott (második, bővített kiadás) vaskos kötetéből:

„»Országunk újjáépítésében nagy és döntő szerepet szánunk a világszerte szárnyait bontogató keresztény újjáépítés alkotó és a szociális szellemtől áthatott erőinek…« Ugyanakkor határozottan elvetette az úgynevezett keresztény-nemzeti kurzust (1920-1944), mert »a kereszténység nem üzleti cégér és nem bunkó, hogy azzal embertársunkat fejbe verjük…«

A kereszténység tanításai jelentették a nemzeti demokrácia világnézeti alapjait. »Hiszünk abban – mondta Sulyok a parlamentben –, hogy a szellem magasabb rendű, mint az anyag és azért nem vagyunk materialisták, mert a világ általunk megismert alaptörvényei szerint lehetetlennek valljuk a materializmus végső győzelmét a szellem világa felett…

Hiszünk a személyes Isten létezésében és abban, hogy az ember az ő teremtménye és a történelem az Isten akaratán nyugvó életpálya, melyen az emberiség rendeltetésszerű útját megfutja. Hisszük, hogy igazi szabadságot csak az isteneszme szolgálata adhat az anyag bilincseiből felszabaduló embernek és ez a legmagasabb rendű szabadság az emberfogalomban benne foglalt elidegeníthetetlen örökünk.«

»Valószínű, hogy a közeljövőben megfogjuk érni a nemzeti gondolat szerepének bevégződését, mert a XX. század óriási küzdelmei arra vallanak…, hogy a nagy egységek kialakulása felé halad az emberiség. A rádió, a repülőgép és az atomenergia felhasználásának korában a kis határok fenntartása szinte groteszkül hat… Azonban ezekben a nagy egységekben is, mint nemzetek fogunk elhelyezkedni és csak az a nép fog majd a nagy egységekben is bizalmat és megbecsülést kiérdemelni, amely a maga nemzeti gondolatát megbecsüli és nem veti meg.«

Egyik népnél sem vagyunk alábbvalóak, a nemzeti érzések pedig hatalmas energiát adhatnak. »Aki ezt nem érti meg, aki ezt a politikájában mellőzi, az ennek a népnek az újjáépítő akaratát nem erősíti, hanem gyengíti, mert ez a nép csak nemzeti hagyományainak tiszteletben tartásával, a tegnapnak a mával és holnappal való összeegyeztetésével tud elindulni a boldogulás útján.«

A nemzeti szolidaritás jelenti azt is, hogy a társadalom egységének megbontását meg kell akadályozni. Sem osztályhoz tartozás, sem származás, sem politikai pártállás nem áshatja alá a nemzeti összetartozást…

»Hisszük, hogy a magyarságnak vannak történelme során kialakult jó és rossz tulajdonságai, van történelmi arca, népi egyénisége. Küzdeni akarunk a nemzeti bűnök ellen és fejleszteni kívánjuk a nemzeti erényeket, tökéletesítve ezzel a nemzeti egyéniséget, mert valljuk, hogy ez a nép csak akkor lehet boldog, ha a boldogságot nemzeti egyénisége kiteljesítése útján és nem annak eltiprása árán harcoljuk ki számára…«

»Hiába akar valaki nemzeti demokráciát csinálni keresztény erkölcs nélkül – mondta –, amit épít az eleve pusztulásra van ítélve. Ugyanúgy: hiába akar valaki a keresztény nemzeti gondolat útján elindulni, demokrácia nélkül sikert nem ér el. És hiába akar valaki keresztény demokráciát a nemzeti elem kihagyásával létrehozni, törekvéseit nem fogja siker koronázni…«

Hirdette, hogy a demokrácián kívül nincs olyan rendszer, amely egy népet boldogítani tudna. Tagadta a totalitás tanát, az állami mindenhatóságot s a közösségi élet értelmét az ember veleszületett szabadságának lehető legtökéletesebb és legrendezettebb megvalósításában látta. Ezzel kapcsolatban elvetette az egypártrendszert, a kizárólagosságra való törekvést. »Mi elítéljük az egypártrendszert akkor is – szólt üzenete a koalíciónak –, ha az esetleg ugyanazon célra szövetkezett politikai pártok szoros együttműködésének olyan alakjában jelentkezik, amely a szövetkezett pártokon kívül álló demokratikus törekvések érvényesülési jogosultságát tagadja. Politikánk érvényesítésének egyetlen klasszikus tisztaságú eszköze a szabadon megnyilvánuló népi akaraton felépült, többségre támaszkodó felelős parlamenti kormányzat és az autonóm önkormányzaton nyugvó demokratikus népi közigazgatás, amely együtt dolgozik kisebbségével és amely kisebbség jogait tiszteletben tartja…«

»Ma már szocializmus nélkül politikát folytatni nem lehet« – mondta és hirdette, hogy a szocializmus eszméje nem ellentétes sem a valláserkölcsi alappal, sem a demokráciával. Csak akkor válik azzá, ha nem megfelelő helyről indulnak ki és nem megfelelő politikai erők tűzik zászlajukra. A helyes kiindulási pont az 1891-ben megjelent Rerum Novarum enciklika, majd annak negyven éves évfordulóján a Quadragesimo Anno enciklika, végül az 1937-ben napvilágot látott Divini Redemptoris című enciklika.
Ezekből az enciklikákból Sulyok azt olvasta ki, hogy a szociális igazságtétel jegyében kell az emberiségnek fejlődnie. A tulajdon szociális funkcióval kell, hogy gyarapodjon, ezért a tulajdont a közösség jól felfogott érdekében igénybe lehet venni. Ugyanakkor a kistulajdon, a kisipari tevékenységhez szükséges tulajdon szent és sérthetetlen. A nagyobb tulajdonkomplexumok azonban szükség esetén az állam útján a közösség részére igénybe vehetők. A munka nagyobb érték a termelésben, mint a tőke, a munkást fel kell szabadítani a tőke rabszolgasága alól. Biztosítani kell a munkához való jogot. Ebben szerepet kell, hogy vállaljanak a szakszervezetek, de nem úgy, hogy a tőke helyett maguk válnak a munkások rabszolgatartóivá, mint ahogy az történik. Megengedhetetlen, hogy a szakszervezetek zsarnoksága odáig menjen, hogy elzárjon egyeseket a munkától tisztán politikai meggondolások alapján. E megállapítások a konkrét magyarországi helyzetből adódtak, ugyanis a kommunista és szociáldemokrata vezetésű magyar szakszervezetek szinte korlátlan hatalommal rendelkeztek az üzemekben, s ezt a hatalmat politikai célokra is kihasználták.

»A tulajdon érvényesítésének célja csak kisebb részben az egyén vagyonosodásának előmozdítása, nagyobb részt a társadalom előbbre vitele és a dolgozók szociális jólétének, nyomortól és nélkülözéstől mentességének fokozatos és egyre erőteljesebb kiépítése« – így a program, amely radikális szociálpolitikát hirdet…”

______

„A történelem olvasása önmaga lehet élmény és jutalom, mégis többnyire az elérhető tanulságok megszerzése a cél. Szokás szinte közmondásként ismételni, hogy akik nem tanulnak a történelemből, azok büntetése a hibák megismétlése. Bármilyen súlyozással mérlegeljük is az események okozóit és következményeit, Magyarország XX. századbeli történelme hathatósan formálja a jelent, nagy valószínűséggel a jövőt. Illusztrálják ezt a korszakformáló példák. Az 1700-as évek elején a nagyfejedelem, II. Rákóczi Ferenc Szűz Máriás lobogója alá egybe kovácsolta a katolikus és protestáns nemzetet. A küzdelmet leverte a Habsburg impérium, a nemzet mégis az akkor demonstrált szabadság érzéséből táplálkozott az elkövetkező évszázadban.

Másik sorsfordító példa 1848-1849-ből, ahogyan az akkor kicsiholt forradalom és szabadságharc valósága és eszménye a nemzet iránytűjeként megmaradt, és iránymutató emlékeztetőjeként tovább élt a XX. században – azzal együtt, ahogyan a Habsburg császár (I. Ferenc József) kezet csókolt az orosz cárnak a magyarokat leigázó hadakért.

Harmadik példánk az 1945-1947-es évekkel kezdődő korszak, amikor polgári demokrácia formálódott a szabad választások nyomában, az újjáépítés és belpolitikai kötélhúzások hevében, haladva a szuverenitás visszaszerzésének útján. Mégsem teljesedhetett ki a demokrácia és az ország szuverenitása, mert a megszálló szovjet hadsereg beavatkozásával kommunista párti diktatúra zúdult az országra. Érzékletes példája ennek az a korabeli beszélgetés, amelyben V. M. Molotovnak beszámol Rákosi Mátyás a koncepciós per vádlottjairól (Kovács Béla stb.): »Kár, hogy az összeesküvőknek, mint kiderült, nem voltak fegyverraktáraik, mert akkor alaposabban leleplezhettük volna őket… Eközben azonban óvatosnak kell lennünk. A nép elfáradt, mindenki békét, nyugalmat akar, s mi nem kívánunk rendzavarók szerepében a nép elé lépni.« Ennek a mentalitásnak lett a következménye egy évtizeden belül, 1956-ban a forradalom és szabadságharc…” – írja „Tiltott történelmünk 1945-1947” című 2006-os, a Századvég Kiadó gondozásában napvilágot látott könyvében a nemrégiben elhunyt Prof. Dr. Horváth János, a Magyar Országgyűlés korábbi korelnöke, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Szellemi Öröksége Műhely volt tiszteletbeli elnöke.****

Ugyanezen kiadványból, az előbbiekben idézettekhez kapcsolódva, a következőekben szeretnék ismertetni egy rövidebb részt Csicsery-Rónay István, illetve egy hosszabb részt Török Bálint tanulmányából:

„A magyarok bár vesztesek, a háborús pusztítás elszenvedői és orosz megszállás alatt vannak, mégis megtartották Dél-Kelet-Európában a háború utáni első szabad választásokat… Ugyanakkor többpártrendszerükben… megfelelő egységet és politikai érettséget tanúsítottak, amennyiben egy pártnak biztosították a döntő többséget… Ha hagyják a kisgazdákat, hogy politikájukat megvalósítsák, akkor ők Európa legmeggyötörtebb részén felépítik a demokrácia fellegvárát. Ez bizonyosan ösztönzőleg hat mindazokra, akik a szomszédos államokban a demokráciáért küzdenek.”

„Magyarország a második világháború vesztesei közé tartozott, hazánkat a náci Németországot legyőző egyik nagyhatalom, a Szovjetunió hadserege megszállva tartotta, a megszállást és annak minden konzekvenciáját vállalnunk kellett a végleges fegyverszüneti szerződés aláírásával. Az ország tényleges ellenőrzését a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet elnöke, Vorosilov, majd Szviridov gyakorolta. Szerencsétlenségünkre a Szovjetunió a náciellenes koalíció egyetlen nem demokratikus tagja volt, s ez rányomta bélyegét magatartására. Mégsem volt egészen kilátástalan a helyzet.

A győztesek, még a végső győzelem előtt, 1945. február 4-14-én Jaltában megegyeztek a legyőzött országok támogatásában, hogy azokban »a lehető legrövidebb időn belül szabad választások útján olyan kormányokat« alakítsanak, »amelyek megfelelnek a nép akaratának«. Ez a szabad választásokat, a népakarat érvényesülését jelenti. A megállapodást a Szovjetunió is aláírta.
Sztálinnak természetesen a démosz akaratának érvényesülése nem volt olyan fontos, hiszen a bolsevik cél a világforradalom, vagyis a világuralom volt, de a szovjet vezér realista politikus volt, akinek a lépéseit nem az elvek, hanem az erőviszonyok határozták meg. S ekkor még nem látta elérkezettnek az időt a felszabadított, meghódított országok bolsevizálására. Ezt az állításomat három ténnyel támasztom alá.

1. 1945 elején meglátogatta a MADISZ vezetőségét a bolsevik párt kiküldöttje. Az illető nem tudta, hogy az elnök, Kiss Sándor nem kommunista, ezért őszintén reagált a kérdésekre. Amikor az egyik magyar vezető megkérdezte, hogy mennyi idő alatt érhetünk el oda, hogy Magyarországon is elkezdjük a szocializmus építését, a szovjet vendég ezt válaszolta: »Tíz vagy tizenöt év alatt.«. 2. A Magyar Kommunista Párt 1945 májusában tartott aktívaülésén Rákosi Mátyás kijelentette, hogy átmenetileg nem törekednek forradalmi célkitűzéseik megvalósítására. Egy kérdésre, hogy tudniillik meddig tart ez az átmeneti időszak, a pártvezér határozottan azt válaszolta: »10-15 évig.« Majd így folytatta: »Ez idő alatt a pártnak lassú, fáradságos módon, parlamentáris eszközökkel és a tömegek közt szívós propagandával kell megszereznie a vezető szerepet.« 3. Végül hivatkozunk Horváth Márton vezető kommunista funkcionárius felszólalására, amely az MKP 1946. december 19-i parlamenti frakcióülésén hangzott el. Lényegében ugyanazt mondta, mint Rákosi az említett 1945-ös aktívaülésen, tehát hosszú és türelmes, parlamentáris munkát emlegetett ő is, hozzátéve: »Nem érdeke a Szovjetuniónak, hogy azért, mert mi itt elmaradtunk, változtasson a politikáján, és ütőkártyát adjon ezzel a Nyugat kezébe.«

A demokratikus erőknek ezek szerint nemcsak kötelességük volt a demokrácia építése, hanem lehetőségük is volt arra. Óriási hátránnyal indult 1945 elején a Kisgazdapárt, hiszen a szovjet hadsereg nyomában a kommunisták minden lehetséges hatalmi helyet elfoglaltak, s a kisgazdák csak jókora késéssel, tehát az egész ország felszabadulása után szerveződtek meg annyira, hogy az ország többségét alkotó parasztságra támaszkodva pozíciók birtokába jussanak. Az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek 230 tagja volt, többségük kommunista, szociáldemokrata vagy szakszervezeti ember. Júniusban 160 újabb képviselővel egészítették ki a nemzetgyűlést, de ekkor is megmaradt a munkáspárti többség. Szerencsére az imént ismertetett moszkvai taktika következtében széles társadalmi-politikai bázison alapuló ideiglenes kormány állt az ország élén. Csak arra emlékeztetek, hogy a miniszterek között három horthysta tábornok és egy gróf is találtatott, s a kommunistáknak csupán három tárca jutott, igaz, a kisgazdáknak meg csak kettő. (Májusban került a kormányba harmadikként Nagy Ferenc.)

Nagy lendületet adott a demokratikus erőknek a potsdami értekezlet, melyen Truman elnök kijelentette: »Magyarország, Románia, Bulgária egyetlen hatalom érdekszférájába sem tartozhat«, és tudatta, hogy elkészült az atombombájuk. Ez utóbbi nyilván nagyobb hatást gyakorolt Sztálinra, mint az előző. A polgári politikusok a többpárti parlamentáris rendszert tartották a legfontosabbnak a demokrácia szempontjából. Ezért, összhangban a jaltai megállapodásokkal, javasolták a választások mielőbbi megtartását…

Már a választások előtt »választási« eredménynek tekinthető, hogy sikerült visszautasítani Vorosilov javaslatát, a közös listára vonatkozót. Ez a demokrácia győzelme volt, mert Nagy Ferenc a Független Kisgazdapárt nagyválasztmányára hivatkozva tudott ellenállni a szovjet nyomásnak. A demokrácia diadala volt, hogy a választók 83 százaléka a többpárti parlamentáris rendszerre voksolt. A kormányalakításban sikerként könyvelhető el, hogy bár át kellett adni a belügyi tárcát a kommunistáknak, azt elérték, hogy nem Rajk, hanem Nagy Imre lett a tárca vezetője.

Számottevő nemzetközi elismerést jelentett akkoriban, hogy a következő értékelés jelent meg a New York Times vezércikkében: »A magyarok legyőzötten, háborús pusztítások után s orosz megszállás alatt, mégis az első szabad választást rendezték a háború óta Délkelet-Európában. Ugyanakkor elegendő politikai érettséget tanúsítottak, s a döntő többséget egy pártnak adták. (…) Ha a kisgazdákat hagyják, hogy politikájukat gyakorlatilag is megvalósítsák, Európa legnyugatibb vidékén a demokrácia fellegvárát fogják felépíteni, ami lelkesítheti mindazokat, akik a környező országokban a demokráciáért harcolnak.«

A demokrácia diadala volt az is, hogy a köztársasági államforma bevezetéséről szóló 1946. évi I. tc. preambulumába bekerültek az Atlanti Chartában szereplő emberi jogok…
A démosz erejének demonstrálása volt az 1946. szeptemberi parasztnapok sikeres megrendezése, különösen a 8-i tömeggyűlés, amelyen több mint 400 ezren vettek részt. Ennyi embert még erőszakkal sem tudtak a kommunisták összegyűjteni. A nagygyűlés határozata kimondta: »Kinyilatkoztatjuk, hogy szemben állunk mindazokkal, akik itt a régi világot akarják visszaállítani, de azokkal is, akik a demokráciát osztályok, pártok vagy egyéb érdekcsoportok kedvéért meg akarják hamisítani.«

Vida István történész 1986-ban megjelent könyvében megállapította, hogy ekkorra »patt-helyzet alakult ki, (…) a munkáspárti baloldal a Kisgazdapárt ellenállása miatt előre, a szocializmus felé nem léphetett«. Vagyis a demokratikus erők meg tudták akadályozni a jaltai egyezmény és több szovjet ígéret megsértését.

Ekkor indították el a kommunisták az első nagy koncepciós pert, melyben az erőszak minden elképzelhető formáját alkalmazták. A demokratikus erők csodálatos győzelme, a magyar parlamentarizmus történetének fénypontja volt az, amikor e perbe be akarták vonni a Kisgazdapárt főtitkárát, de a szabadon választott parlamenti többség megtagadta a kommunista belügyminiszter követelését, Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztését. Ekkor lépett közbe a megszálló hadsereg: február 25-én egy szovjet katonai alakulat elhurcolta Kovács Bélát.

A magyar demokrácia olyan erős volt, hogy politikai eszközökkel nem, csak egy nagyhatalom katonai beavatkozásával és egy hazug per segítségével tudták megdönteni. Egyetértünk Palasik Mária megállapításával: »Az 1944-1947 közötti koalíciós korszak évei azok, amikor egyértelműen megállapíthatjuk, hogy megvolt a jogállam megteremtésének lehetősége, és érdemes ebből az új szemszögből ezt az időszakot újra elemezni.« Mert: »A koalíciós parlament a régi, konzervatív jogrendet olyan demokratikus jogrenddel kezdte felváltani, amely az egyén és az állam közötti egyensúlyra törekedett. A nemzetgyűlés 1946 tavaszán deklarálta a köztársaságot, definiálta az emberi és polgári jogokat, és intézkedett mindkettő védelméről. Ezen túl a koalíciós parlament egy sor olyan polgári demokratikus törvényt alkotott meg, amelyek már egy évszázada várattak magukra, s elhatárolódva a Horthy-rendszertől, egyrészt biztosítani szándékozott a köztársaság demokratikus jellegét, másrészt a demokratikus jogok kiszélesítését: pl. ilyen volt a nők, a vallásfelekezetek egyenjogúsítása, a feudális címek és rangok eltörlése, az állam és egyház szétválasztása, az ENSZ különböző szervezetei alapokmányainak becikkelyezése.«
Ha igaz az, hogy a történelem az élet tanítómestere, akkor e korszakról nemcsak a rosszat kell megírni, hanem a negatívumok ellenére érvényesülő jót is, amire évtizedek, évszázadok múlva is büszkék lehetünk…
Kovács Imre szavaival: »A háború utáni két és fél éves demokratikus kísérlet felvillantotta a magyar nép politikai tehetségét, bebizonyította érettségét és rátermettségét sorsa irányítására: a ’47-es kommunista puccs a biztató indulást letörte.« »Aki a demokratikus átalakulás kísérletét ki akarja iktatni a történelmünkből, az egyúttal leírja a földreformot és még sok minden olyat, amit a nép érdekében követeltünk és tettünk.«”

Sulyok Dezső írja a „Két éjszaka nappal nélkül” című művében:

„…a történelmi órában a Kisgazdapártnak sikerült a nép heterogén tömegeit politikai egységbe vonni. A pusztítás és az általános nyomorúság miatt mindenki végleg kijózanodott és keserű volt, mert Horthy és a jobboldal autokrata uralma nyilvánvalóan végzetes irányban haladt. Kívánatos volt, hogy a nép végre maga vegye kezébe saját sorsa irányítását, hogy a borzalmak soha többé ne ismétlődhessenek meg. Ezért ez a nagy párt nem a reakciósok és újfasiszták gyűjtőhelye volt, hanem az igazi demokrácia gondolatának adott teret, irányt. Ezen a védőbástyán törtek meg azoknak a köröknek az erőfeszítései, akik a hitlerizmus helyett a leninizmust prédikálták, amely a germán helyett szláv vazallus államot akart létrehozni. Közéjük tartoztak az ötödik hadoszlop tagjai és kiszolgálóik, akik a Duna-Tisza táján mindent lehetségesnek tartottak – azon kívül, hogy a magyar nép oly sok évszázad után maga irányíthassa saját sorsát és maga határozhassa meg államformáját.”

A folytatás itt érhető el...