Pár esztendeje kivételes ajándékkal lepett meg egy kedves ismerősöm itáliai útjáról. Michelangelo Buonarroti egyik legklasszikusabb alkotásának, a római San Pietro in Vincoli templomban található Mózesének kicsinyített másával, amely íróasztalomon kapott méltó helyet. Sokszor elgondolkodok ezen a szobron, s rajta keresztül annak az óriási igazság- és szabadságszerető „hős” zsidó pátriárkának a máig ható példáján – kicsit talán úgyis átérezve, mint százhat esztendővel ezelőtt, 1913 szeptemberében, több ízben az eredeti szobor előtt állva egy Freud nevű ember is, aki rendkívül érdekes, utolsó nagy munkáját is Mózesnek szenteli, hogy kutassa, vizsgálja annak kilétét, s képességeit.

A zsidók számára a négyszáz évnyi fogság után a „félelmetes tetteket” végrehajtó, a fáraói zsarnokságtól megszabadító-fölszabadító, törvényhozó, vallásalapító Mózes alakja Michelangelo előtt és után bizony sokakat megihlet. Számos művészi remekművön köszönnek vissza a zsidó nép legnagyobb prófétájának elképzelt vonásai Michelangelótól Rembrandton át José de Riberáig; hogy honiakat is említsek, gondoljunk csak Aba-Novák Vilmos, Kass János, Szalay Lajos, Szántó Piroska nagyszerű rajzaira, grafikáira, de hozzám közel áll például a pápai bencés templom rokokó stílusú szószékének kis Mózes-szobrocskája is.

Az Isten kiválasztottjának vezetésével negyven éven át tartó kiszabadító-fölszabadító cselekmény – mely nemzetté kovácsolja azt a hárommilliós népet – minden túlzás nélkül a szabadság egyetemes szimbólumává is válik. A képzőművészeken kívül a poétáknak is ihlető lesz Mózes és Izrael fogságból való megszabadulása. Elég csak Petőfinket idézni 1848 decemberéből, a Vesztett csaták, csufos futások!-ból, amiben Izrael kivonulását fordítja át szabatos párhuzammal a magyarság sorsára, buzdítással kitartásra (átérezve, – és átéreztetve, hogy a hosszas történelmi időfolyam alatt annyi fájdalom és szenvedés a zsidóság mellett talán csak a magyaroknak jutott ki):

„Induljatok
Százezrével, miljomjával
A szolgaság Egyiptomábol
A szabadsági Kánaánba,
Mint Mózes népe hajdanába!
Nekik volt, van nekünk is istenünk,
Ő fog vezetni tűzoszlop képében,
S az ellenség kiomló vére lészen
A vörös tenger, melyen átmegyünk!”

Ugyanez a kép elevenedik meg A XIX. század költőiben 1847 januárjában:

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.”

A kiskunokhoz intézett levelében pedig a következőképpen hányja szemükre kislelkűségüket:
„A zsidók hajdan Mózes idejében az isten helyett egy aranyborjut imádtak, de ti még lejjebb sülyedtetek – ti egy ólomszamarat imádtatok.”

Amikor Mózes lejön a Sínai-hegyről az Örökkévalótól kapott Törvényekkel, vagyis a Tízparancsolattal, azt tapasztalja, hogy a nép bálványimádásba merül, aranyborjút táncol körül. A Bibliából tudvalévő, hogy a komoly műveltségű Mózes igencsak lobbanékony, hirtelen haragú, sértődékeny természetű (akárcsak Petőfink). Sigmund Freud szerint Michelangelo szobrán a harag, a düh jelein túl, a magasabb cél érdekében az érzelmeken való erővétel is látszik. Mózes uralkodik magán, kezével nyugtatóan beletúr szakállába, és a lecsúszó táblákat igyekszik megfogni, magához szorítani. ( „Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja.” – juthatnak eszünkbe Jakab 1,20 sorai... )

Freud írja: „…mert a mi Mózesünk nem fog sem felugrani, és nem fogja elhajítani a táblákat. Amit mi látunk rajta, az nem bevezetője valamely erőszakos cselekménynek, hanem egy megtett mozdulat maradványa. Amikor elöntötte a düh, feledvén a táblákat; de legyőzte a kísértést, és most így fog itt ülni, féken tartott haragjával, megvetéssel elegyülő fájdalmával. A táblákat sem fogja odavágni, hogy szétzúzódjanak a kövek, hiszen éppen miattuk gyűrte le a haragját…
Ezzel valami újat, valami emberfelettit öntött a Mózes-alakba, s a hatalmas testtömeg és a figura erőtől duzzadó izomzata csupán testi kifejezőeszközévé lett az ember számára lehetséges legmagasabb pszichikai teljesítménynek, annak, hogy egy rendeltetés szolgálatában és megbízatásában, amelynek az életét szentelte, képes úrrá lenni saját szenvedélyén…”

Idézet Döme László Sigmund Freud, a pszichoanalízis felfedezője és a zsidó kisebbségi lét a Habsburg Monarchiában című tanulmányából:
„A zsidó népet történelme során először Mózes szabadította meg, és Freud egész életében nagy csodálattal adózott Mózesnak, mi több, (…) részben azonosult is Mózessel, a zsidó pátriárkával, és ezt saját maga is elismerte. Már egyik legelső római útján bűvöletébe esett Michelangelo Mózes szobrának, és sokszor meglátogatta azt, sőt cikket is írt róla. (Egyike ez az anonim Freud írásoknak.) A Michelangelo Mózese című tanulmány 1914-ben keletkezett. Ebben Freud úgy interpretálja Michelangelo művészi szándékát, hogy abban az állapotában kívánta ábrázolni Mózest, amikor a próféta a magasabb cél érdekében, óriási – és sikeres – erőfeszítéssel önmagát győzi le. (Mózes ugyanis a zsidók viselkedésén haragra gyúlva odáig jut, hogy az Istentől rábízott kőtáblákat csaknem földhöz vágja, de idejében megfékezi magát.) Freud szerint Michelangelo azért ezt a beállítást választotta, mert a szobrot II. Gyula pápa sírjára készítette. Erről egyébként így ír: »Számos oldalról elhangzott utalások egyöntetűen amellett szólnak, hogy ezek a motívumok a pápa karakterében és a művésznek a pápához való viszonyában keresendők. II. Gyula Michelangelóhoz hasonlóan hatalmasat akart létrehozni. A cselekvés embere volt, célja ismeretes, Itália egyesítésére törekedett, a pápaság uralma alatt. Ami csak több évszázaddal később, más hatalmak együttműködése révén sikerült, azt ő egyedül akarta elérni, magányosan, a neki adatott élet és hatalom arasznyi ideje alatt, türelmetlenül és erőszakos eszközökkel. Jól tudta, miként értékelje Michelangelót, akit önmagához hasonlatosnak érzett, de sok szenvedést okozott neki indulatosságával és kíméletlenségével. A művész tudatában volt saját, törekvéseiben hasonlóan heves indulatosságának, és mint a dolgok mélyére látó, megsejthette a sikertelenséget, amelyre mindketten kárhoztatva voltak. Így helyezte el Mózesét a pápa emlékművén, nem minden szemrehányás nélkül az elhunyt iránt; és intelmül önmagának is, a saját természete fölé emelkedve e kritikával.«”

( A Freud-Mózes téma tekintetében elolvasásra ajánlom Yosef Hayim Yerushalmi hallatlanul érdekes írását, A negyedik megaláztatás címűt. Letölthető innen)

Michelangelo alkotásának, magyar művészeink munkáinak, akár az említett pápai bencés templomi szószék-szobrocskának kezei közül elmaradhatatlanok a törvénytáblák. Rajtuk az örök és megváltoztathatatlan, mélyen bevésett Törvényekkel. Törvényekkel Izrael népének, az emberiségnek, a világmindenségnek. Törvények, melyeket emberiségünk, társadalmunk, kereszténységünk történetében számtalanszor súlyosan megcsorbítanak. (A XX.-XXI. század embere különösen…) Ha Mózes, és valaha a Bibliában más próféták kárhoztatják népüket és az őket vezetőket, az főként abból van, hogy azok megcsúfolják a Törvényeket, azt képzelve, hogy földi kiskirályok az örök, isteni Törvények fölé emelkedhetnek. Mózes alakjának legfőbb üzenete tehát, hogy Isten Törvényét magasra kell emelni, tekintélyét meg kell védeni, hogy megmaradjon az istenismeret az emberek között; hogy a népek merjenek szabadok lenni, megtisztítva lelküket dobják ki a bálványokat, „perc-emberkék” helyett az élő Istent szolgálják. A reformáció vezéralakja, Kálvin János szerint:
„A Törvény olyanforma, mint valami tükör.” „A tükörben látjuk meg, hol lettem tintás, kormos, szutykos. A tükröt nem lehet megvesztegetni; ezért törte össze a mesebeli gonosz királyné a tükreit: csúnyának és öregnek mutatták. De a tükör összetörése megváltoztatja-e a való helyzetet?” – kérdezi Szénási Sándor „Megtaláltuk a Messiást!” című kötetében.

Mózes alakja nemhiába gyakorol nagy hatást a történelem eddigi folyása alatt sokakra, s tartják a Föld szinte első „szabadsághősének”. (A bitóig eljutó nemzeti ellenálló, Bajcsy-Zsilinszky Endre például a világtörténelem egyik legnagyobb „nemzetpolitikus-zsenijének” nevezi.) Mózes komoly műveltségű, érti kora hatalmának gondolkodását, ismeri a hatalmi vezetőket, a legmagasabb rendű állami és katonai ismereteket sajátítja el, s mindezekkel együtt tisztában van azzal, hogy valójában hova tartozik. Hébernek születve, az egyiptomi udvarban egyiptomiként nevelkedve, hovatartozását fölismerve, a zsidó munkások érdekében föllépve, a sajátjaihoz visszatérve, őket a hatalom elnyomatásából kivezeti, – elvezeti az Ígéret Földjének határáig.
„Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a faraó leánya fiának mondják, inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét...” – olvashatjuk a Zsidókhoz írt levél 11. részében. Hit által lesz bátorsága az elnyomott néppel közösséget vállalni, kiállni, cselekedni, irányt mutatni, belevágni egy egyáltalán nem kockázatmentes dologba. Tudja, hogy erős szíve, az Örökkévaló szeretete, és nem utolsó sorban emberszeretete célhoz fogja vezetni.

Tehát minden nemzetnek vannak jelképei, hősei, vértanúi, sőt szentjei. Ugyebár mi, magyarok sem szűkölködünk e téren, múltunkból bizony van kikre példaként tekintenünk. Különösen kerek százhetven esztendővel ezelőttből, 1848/49-ből tekinthetünk jó pár ilyenfajta példára. Az 1848/49-es magyar szabadságemlék ennyi idő távolából is erőt ad és lelkesít. Ma más korban élünk, de a magyar 1848/49 „mózesi” tanulságai, példái százhetven év távolából is követhetők. 1848/49 soha el nem múló „mózesi” tanulsága, hogy a nép szabadsága, függetlensége a lét, a további fejlődés záloga, hogy rabnemzetként, gyarmati nemzetként nem válhatunk fejlett országgá. Az osztrák császárnak, a külföldi gyarmatosítónak – hasonlóan a mózesi kor fáraóinak – munkaerő, ágyútöltelék kell a háborúihoz, s nem szabadságot, törvény előtti egyenlőséget biztosító ország. 1848 – fölszabadulást, teljes társadalmi átalakulást, nemesi kiváltságok eltörlését, törvény előtti egyenlőséget, közteherviselést rögzítő – alkotmánya a felvilágosodás szellemében elsősorban magyar identitássá a szabadságot teszi. Ezért Magyarország egészséges identitása 1848!

1848 áprilisában veti papírlapra a magyar nép szabadságküzdelmének példát mutató magyar „mózesi” előd nevét Petőfi Sándor:

„Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!

Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalmat ül,
De te nem lész itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibül.

Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!

Számkiűztek nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.

Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
Ha kezdődik majd az ütközet.

Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
S másvilági hangon lelkesítve
Erősítsd meg seregünk szívét.

S rohanunk az ellenség elébe,
S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
S lesz előttünk száz halálnak képe:
Nem lesz köztünk, aki visszanéz.

S majd ha eljön győzedelmünk napja,
A szabadság dicső ünnepe,
Így kiált föl millióknak ajka:
Aki kezdte, az végezte be!”

Torokszorítóan szép költeménye megírásának napján, 1848. április 21-én pedig e gondolatokat is bejegyzi naplójába: „Nagypéntek napja!... Röpülj át száztizenhárom esztendőt, emlékezetem, röpülj le a Balkán havasokon túl déli Törökországba a Propontis partjára, vidd magaddal a könnyet, mely sötét szárnyadra esett szememből, s hullajtsd azon férfi kezére, ki akkor és ott szűnt meg élni. Ez nagy férfi volt, és az ő keze szent; megszentesítette a szabadság kardja, melyet évekig villogtatott. Mennyit küzdött, mennyit küzdött! de sikertelenül, mert várhatni-e ott sikert, hol a barát áruló s a haza részvétlen? Kiesett kezéből a kard, s a hősből földönfutó lett, és míg otthon csalárd barátja a hazaárulás dúsgazdag díjából lakomázott, addig ő száműzöttségben ette a kegyelemkenyeret. Ma száztizenhárom esztendeje, hogy meghalt, s vajon van-e széles e hazában, széles e világon kívülem ember, kinek eszébe jut, hogy a mai nap e hős halála napja? Oh Rákóczi!...”

Költőnk jól tudja, hogy a magyarság XVI-XVIII. századi függetlenségi és szabadságküzdelmeinek 1848-ig tartó, hol búvópatakként föld alá rejtőző, hol a felszínen háborgó áradata egyetlen ember nevével szimbolizálható: a Habsburg elnyomók elleni több évszázados háború vezére, II. Rákóczi Ferenc a politikus, a hadvezér, a mindenét hazájáért áldozó „mózesi” hős példájával. ’48-as forradalomunk szerzi vissza a magyar népnek a Rákóczi-szabadságharc leverése után feledésre kényszerített nemzeti szimbólumokat, kiharcolva a Habsburg-háztól az 1848. évi XXI. törvénycikket, amelyben az uralkodó első alkalommal mondja ki, hogy „A nemzeti szín és az ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik”. E szimbólumok hamar a szabadságharcra mozgósító hatóerővé, majd az önkényuralom idején a nemzeti ellenállás jelképeivé válnak. A koronás címer ábrázolása a múlt századi népélet szinte minden területének tárgyi emlékein megjelenik a hétköznapok tárgyaitól kezdve az ünnepi, reprezentatív tárgyakig. Az ekkoriból fennmaradó dalok is erre utalnak:

„Háromszínű selyemzászlók lobognak,
Szabadságát jelentik a magyarnak,
Három színből varrasd rózsám ruhádat,
Ha szereted tiszta szívből hazádat.”

„Acélkardot csináltatok magamnak,
Ráveretem címerét a hazámnak,
Diófából ki is vágom a nyelét,
Rávágatom Kossuth Lajosnak nevét.”

Rákóczi fejedelem után aztán Kossuth Lajos is a Habsburgokkal szembeni ellenállás, a szabadságvágy szimbolikus, „mózesi” jelképévé válik. S főként a magyar protestánsok körében. Kossuth forradalom előtti erkölcsi kiállása példa értékű a magyar protestánsok számára. Neve a templomi szószékeken 1848 tavaszán hangzik el először, méghozzá leggyakrabban „a magyarok Mózese” hasonlattal, amelyet először reformátusok használnak. „1848. december 31-én, amikor Pestet Windisch-Grätz hadai fenyegették, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az Országgyűlés megkezdte az áttelepülést Debrecenbe. A biztonság érdekében csak érvényes úti engedéllyel engedték be az embereket a városba. Kossuthtól nem kértek útlevelet, a kapuőrség naplójába érkezésének napján, január 7-én a következő bejegyzés került: Kossuth, a magyarok Mózese. A cívisváros katonái Kossuth Lajosban azt a rendkívüli személyt látták, aki képes lesz a magyar szabadság ügyéért újra sikeres szabadságharcot vívni a Habsburgokkal szemben; így méltó utóda lehet a hajdúk között népszerű erdélyi fejedelemnek, Bocskai Istvánnak, akit – hasonlóképpen Kossuthhoz – ugyancsak az Istentől küldött szabadító Mózes szerepével ruháztak fel...” – írja Millisits Máté A magyarok Mózese című írásában a Reformátusok Lapja 2012. március 11-i számában.
(Az érdekegyesítés alapján álló, jobbágyfölszabadító, nemzeti összefogást hirdető Kossuthra szinte még az osztrákok is „mózesi” hősként tekintenek. Amikor 1848. március 15-én az átalakulás eredményeit rögzítő törvényekhez kikényszerítő hozzájárulásért Bécsbe utazik küldöttség élén, százezres tömeg fogadja; a bécsiek úgy fogják fel, neki köszönhetik, hogy végre alaptörvényt, alkotmányt kaphatnak…)

Jeles magyar művészettörténészünk, Dávid Katalin szerint a jelképek, a szimbólumok szellemi-lelki táplálékaink, hozzátartoznak ember-voltunkhoz; iránytűk, útjelzők emberi utunkon, de sajnos a mai kor modern emberének már alig mondanak ezek valamit. Emlékszem, óvodásként kartonból meg krepp-papírból valamifajta hurkapálcikára illesztett piros-fehér-zöld színű szíveket „ekecseltünk”, s azokat március idusán elvittük a kispajtásokkal letűzni a pápai kastély előtti Petőfi-szoborhoz. Akkor még föl nem fogtam, hogy ezekkel a kis kézműves tárgyacskákkal a jelek és a szimbólumok tervezését, felhasználását kezdtük tanulni; hogy az a kis nemzeti színű, stilizált „kartonkrepp-szív” egy vagy két szócskát próbált helyettesíteni: a szeretetét és a szabadságét. Azóta, pár évtized távolából is kísér ez a szimbólum, ez az „iránytű” (egy-két éve Elsősorban pápai Városbarát Egyletünknek is egy hasonló szíves szimbólumot terveztem). Mert a szív iránytűnk az élethez! Petőfi írja: „Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer roszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lángoló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír!... Oh Istenem, ha az én meleg, forró szívem egykor kihűlne... de nem, ez nem lehet. Az én szívemet még a halál sem hűti meg. Temessenek el éjszakon, s ültessenek sírom mellé narancsfát; meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben fekünni fog.” Milyen csodálatos összegzés ez a mi Petőfinktől a mi Petőfinkről!

Erről a lángoló szívű – több mint 860 költeményével, novelláival és drámájával az egyik legtermékenyebb magyar költőnek tartott – emberről halálát követve sokan, sokféleképpen „képzelegnek”, sokan, sokféleképpen beszélnek és írnak, és emlékét ezerféleképpen ünnepelik-ünnepeltetik. Amíg a Petőfi-arc végleges problémája meg nem oldódik, amíg múlt századunkban elő nem kerül, s el nem terjed a dagerrotípia éles tekintetű portréja, addig igazán nem is tudják, hogy hogyan nézhetett ki valójában a nemzet nagy személyisége. De addig is rendületlenül igyekszik szavalni, terjeszteni halhatatlan üzenetű sorait az egyszerű nép. Aztán egyszercsak számos fantázia-szülemény, gyakran igencsak eltúlzott alkotás: festmény, grafika, szobor, majd mozgókép kezd szaporodni, megjelenítve az éppen aktuális Petőfi-képet a magyarság előtt. Művészeink egy része „árvalányhajas népdalköltőként”, másik része lánglelkű hős vezérként ábrázolja, valakik a Föltámadott a tenger című film Petőfijét, mások meg a Petőfi ’73 modern alakját fogadják el a maguk Petőfijeként. S vannak olyanok, akik az országot keresztül-kasul átszelő gyalogos garabonciásként, vándorként – örökösen tenni akaró, jobbító EMBERKÉNT –, kezében a göcsörtös vándorbottal képzelik el őt. Jómagam is. Nemhiába, hiszen gyermekkorom óta ez a fiatal, sovány vándorló, leszerelt katonából lett diák, a „bakadiák” jelenítődik meg szemeim előtt bronzba öntve, szülőházamtól pár száz méterre magasodva. Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész pápai bronz Petőfije a soproni kaszárnyából, az erdőn-mezőn, a Rábán, a Marcalon átkelő, a dunántúli kisváros, Pápa Fő terére, az „ismeretlenbe” érkező, betegségtől csontig soványodott, komor fiatalembert személyesíti meg; a „hús-vér” Petőfit. Azt, aki oly sok csalódás, bántás, útkeresés után szinte teljesen kilátástalanul ott áll unokabátyja, Orlai Petrich Soma előtt 1841 március elején: „…egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon bakó volt minden magával hozott holmija… Célja felöl tudakozódtam. Nekem nincs célom – mondá ő – Sopronban hallottam, hogy itt vagy, s hozzád jöttem. Van még egy pár forintom, melyet obsitommal együtt kaptam…
…a további teendő felől okoskodtunk, s csakhamar elhatároztuk, hogy Pápán marad s iskoláit folytatja…”
Mégha ez a terv nem is végződik teljesen így, de kétségtelen, hogy költővé válásának, Petőfivé válásának ez lesz az igazi helye. Itt írja A borozót, mely első lesz a nyomtatásban napvilágot látó versei sorában, s amely az Athenaeum olvasói táborában költővé avatja a színésznek vágyódó, verselő diákot. S itt veti papírra legelőször a Petőfi nevet is, a Tolvaj huszár című költeménye alá. Itt „születik”, Petrovicsból Pápán lesz Petőfi! S ez – Hatvany Lajos irodalomtörténész nyomán állítva – minden túlzás nélkül így is van!

„Különös arc. – Rút – de nem közönséges, mogorva, mely búsító, leverő hatást gyakorol a nézőre, de nem gyűlöletes, nem visszataszító… Rendkívül érdekelt ez a bizarr egyéniség!” – vall ekképp róla az egykori iskolatárs, Kozma Sándor. Az igen nehezen barátkozó, igen nehezen oldódó, igen komoly ember hírében álló fiatal diák-poétát érthetetlen társai nemhiába csak „bús magyarként” emlegetik, szólítják tréfásan-gúnyosan. Illyés Gyulától ismeretes: „A sáros pápai utcán, a kitaposott csapáson, keskeny úton csak egy jól öltözött diák állította meg egyszer: - Honnan jön? – kérdezte érdeklődve. – A hátam mögül! – felelte ő nyersen. – És hova megy hát? – Az orrom elé, ha ön kitér az utamból! – kiáltotta már indulatosan. Nagy vizsgát kellett letennie annak barátságból, jellemből, és nem utolsó sorban türelemből, akivel ő össze tudott melegedni.”

A „nagy vizsgát” Jókay Móric – aki ekkortájt még „ipszilonos” és Móric – teszi le igazán, akivel aztán 1848-ig szinte töretlenül végigkísérik egymást. Egyfajta testvéri viszony alakul ki közöttük, amelyben a tapasztaltabb, két évvel idősebb Petőfi Sándor bátyként pátyolgatja Jókait. Mindkettőjük irodalmi ambíciója Pápán bontakozik ki a helyi képzőtársulatban.

„A pápai nagy kollégium mellett ott volt egy kicsi fehér ház, abban meg egy még kisebb fehér szoba, abban a szobában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, akiknek kicsiny volt ez az egész világ, az egyik volt Orlai Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik én voltam. Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél... Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye, Orlaié a költészet, Petőfié a színpad, az enyém a festőecset...” – emlékezik évekkel később Jókai.

Mégha kezdetben, az 1840-es évek elején ellenkező is „szakmai” érdeklődésük, ország- és világlátásuk, jövőképük, elképzelésük és tettvágyuk egy igazságosabb, szabadabb világért összetalálkozik. Elkerülve a pápai közegből, elindulva az úton már igazi költőként – igaz még pár kanyart lefutva – rövidesen rendezi életét Petőfi. Azt az életet, amit minden magyar ember ismerhet, azt az utat, amely a Tízek Társaságától, Arany János barátságán, Szendrey Júliával való házasságán, a Pilvaxon át március idusának szívdobogtató napjain, az őt elbuktató képviselőválasztáson, a Bem apóval való atyai barátságán, Zoltán fia megszületésén keresztül 1849. július 31-ig elvezeti.

A segesvári csata utáni évtizedekben is országos megdöbbenést, rengeteg újságcikket, képviselőházi interpellációt idéznek elő azok a hírek, miszerint Petőfi Sándor nem esett el a végzetes ütközetben, hanem él, Szibériában egy bányában sínylődik. „Az ország forrt az izgalomtól, a vágytól, hogy bár feltámaszthatná a költőt, akit könnyelműen a csatatérre, a halálba engedett. A segesvári ütközet után egy-két napra nagyjából már bizonyos volt, hogy a költő ott lelte halálát. De hányan vélték őt látni azután is, midőn már felesége férjhez ment… A költő nem kereste a halált; ezt régebben is tudtuk, de nem felesleges még egyszer megállapítani. Írt verset arról, hogy csatatéren szeretne meghalni; de most nem akart meghalni. Életének kevés korszaka van, amelyben úgy tele van tervvel, munkavággyal, mint éppen akkor, amikor Mezőberényből Erdélybe indult. Amerre a csapatok vonulnak, ő azt nézi, hol találná meg azt a legmegfelelőbb csendes zugot, ahol kis családjával végre nyugalmas, békés otthont alapíthat. Írt verset ő arról is, hogy ősz nagyapaként unokái körében leheli ki majd lelkét…” – írja Illyés.

Sok legenda szárnyra kap, sok minden terjed szájról-szájra, míg aztán az 1980-as évek végére előkerül egy neki tulajdonított csontváz is; 2015 tavaszára pedig ismét fellángol annak újrabizonyítása. Az iskolában azt tanultuk, s azt tanítják, hogy Segesvár és Fehéregyháza környékén elesett, valahol ott nyugodhat sok száz, hazánk szabadságáért küzdő honvédővel együtt. De „csak a teste” – nekem mindig ezek a szavak jutnak az eszembe, amelyek az egri vár bástyáján Gárdonyi Géza keresztjén is olvashatók, utalva arra, hogy szelleme alkotásaiban örökké él. 1848/49 óta nincsen olyan magyar ember e hazában és azon túl, akinek ne lenne hazafias vágya az, hogy évente egy ünnepség keretében egy-egy szál virággal, koszorúval kezében elzarándokolna szeretett költője, példamutató nemzeti ellenállója, forradalmára konkrét poraihoz, síremlékéhez, úgy, mint Széchenyiéhez, Kossuthéhoz, Táncsicséhoz és a többi nemzeti példaadó nyugvóhelyéhez (ami nemes, szép dolog). De „csak” mindannyiuk porához!
„Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akarunk…” – int Petőfi.
Mert mit ér a neves halott, mit ér annak monumentális kőobeliszkje, vagy szobra, a róla szóló magasztos ünnepély, ha igazán meg sem ismerjük, elő sem vesszük, le sem emeljük a polcokról az egykoron papírra vetett, kötetekbe fűzött intéseket, gondolatokat, s nem hasznosítjuk igazán a jelen mindennapjaiban azokat? Ha belegondolunk, Petőfiről még nem is íródott olyan részletes tudományos értékelés, mint mondjuk Arany Jánosról, vagy Vörösmarty Mihályról. Petőfi életművét sokszor, sokan megkerülték, – megkerülik, hiszen olyan dolgokat mond ki, amelyek minden rendszerben kellemetlenek, terhesek, sőt, veszélyesek lehetnek. „Kommunisztikus” elképzelései mellett rendkívül nagy hangsúlyt fektetett a lelkiismereti szabadságra, s nem egyszer elgondolkodott az emberiség értelméről, a „honnan jövénk, hová megyünk?”-ről. De ezen verseihez nem igen nyúlunk, nem ezeket elemezzük és értelmezzük (pl. Az ítélet, Világosságot! [aminek először Az emberiség sorsa címet akarta adni]).

Próféták és tanítványok című, a Reformátusok Lapjában 2019. augusztus 4-én megjelent cikkében Miklya Luzsányi Mónika és Miklya Zsolt írják: „…a próféták eléggé »kellemetlen« emberek voltak, hiszen akkor is Isten igazságát hirdették, amikor az nem nagyon tetszett a népnek vagy a királyoknak. Izráel egyik bűne gyakran éppen az volt, hogy a hamis prófétákra hallgattak, azokra, akik csupa szépet és jót mondtak, az igaz prófétákat pedig megvetették. Ám haláluk után több száz évvel, amikor világossá vált, hogy az adott személy nem afféle izgága alak volt, hanem Isten valódi küldötte, mert minden úgy lett, ahogyan Isten általa megmondta, nos, akkor már nagyon tisztelték őket…”

Petőfi egyik legismertebb epikai költeményében, Az apostolban egy forradalmár életét dolgozza fel születése napjától haláláig, pontosabban kivégeztetéséig. A költő Szilveszter életének, sorsának egy-egy fordulatával, eszméivel pedig teljes mértékben azonosult. Művén keresztül a magát ámító népet kívánja fölrázni aléltságából. Ezért harsogja oda az apostolát meggyalázó tömegnek a költemény utolsó jelenetében:

„Nem volt elég a Krisztust megfeszítened,
Minden megváltót megfeszítesz hát?
Boldogtalan, százszor boldogtalan nép!”

Szilvesztert ugyanúgy megrugdossák, leköpdösik, mint annak idején Jézust, s hasonlóképpen követelik halálát. Az utcán tartóztatják le, tíz év börtön után, szabadultával meglepve tapasztalja, hogy a világ semmit nem halad célja felé, sőt, az emberiség visszafejlődött, családja is széthullott. Tanulságokat von le a szőlő – mint bibliai szimbólum – megjelenítésével. Az Ószövetségben a szőlő, mint példázat, hasonlat vagy jelkép újra és újra fölbukkan (a próféták messiási szimbólummá teszik). A szőlőtő Izraelt jelképezi, amelyet az Úr Egyiptomból telepít Kánaánba, hogy ott gyökeret eresszen, és terebélyesedjék (Zsolt 80,9–12). A szőlőtő Jézus Krisztus és a keresztény hit szimbóluma is (Jn 15,1-3), a vallásos művészet főmotívuma, és mint minden tavasszal ismét kihajtó fontosabb kultúrnövényünk, az újjászületés jelképe is. A választott nép a kivonulás után Eskól-völgyében (a név szőlőfürtöt jelent) találkozik a szőlővel, azok a férfiak, akiket Mózes előreküld Kánaán felderítésére, hatalmas szőlőfürttel térnek vissza, s a kánaáni bőséget jelző gyümölcsöt a vállukra vetve, boton szállítják.

Petőfi szerint:

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik?”

Ha a parányi szőlőszemet sok százezer napsugár érleli, a Föld, a világ, mint „nagy gyümölcs” megéréséhez sok ezer vagy millió év szükségeltetik. Az érlelő sugarak maguk a „nagy lelkek”, akiknek száma igen ritka és rövid életűek. Petőfi szerint ilyen Jézus, és ilyen az ő „hőse”, Szilveszter is. S végül e „nagy lelkek” hite a késő századok szabad nemzedékeinek emlékezetében fennmarad:

„S megemlékeztek a győzelmesek
Ama szentekrül és nagyokrul, akik
A szolgaságban szabadok valának,
És hirdették az igét…”

Petőfit sokszor kételyek gyötrik, de hinni akarja, hogy a történelem egy boldogabb világ, a „végső cél”, a teljes világszabadság felé halad. Márai Sándor írja jó száz évvel később: „Az emberi életnek egy célja van: a szabadság. S a szabadságnak egy útja van: a demokrácia.”
Magyarország múltjában mindig sajátos módon fonódik össze a történelem és a költészet. Petőfi szerint „ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék...” A múlt magyar költőinek kiemelt feladata vezetni a népet, segíteni őket uralomra jutni a politikában. Petőfi költészetével ezt támogatja, a közösséget, a hazát, a haladást szolgálja. Ahogy Mózesnek kötelessége minden nehézségen keresztül kitartani a nép mellett, ugyanúgy a költőknek is vezetnie kell a népet, kitartani mellettük jóban-rosszban. (Nagy László sem véletlenül fogalmaz Petőfi után több, mint száz esztendővel így: „Költészetünkben kezdet óta láthatjuk a költői felelősséget a haza, a nép iránt. Említem Janus Pannoniust, Balassit, Zrínyit, később Csokonait, Petőfit, Aranyt, Ady Endrét, József Attilát, Illyést és még tovább. Hozzájuk menekültem abban az időben. Ők támogattak engem. Írtam is egy versben: »Poéták, csodanyelvek, ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.« Mindig ehhez a hagyományhoz ragaszkodtam, tudván, hogy legtöbbször nem voltak jó politikusaink. Mint költő érzem a felelősséget, a költő nem menekülhet, amit egyszer rosszul csinált, az nem egyéni dolog, nem lehet azt mondani: tévedtem. A költő nem tévedhet… Nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, főleg humanisták: továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk. A reményt nem szabad föladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiákból, katasztrófákból csak a remény segít kilépnünk, léphetnek ki a tömegek, akik sújtva vannak…”)
Ezért érzi feladatának Petőfi is, hogy a szabadság útja felé vezesse népét, s az emberiséget. Nem véletlenül írja Pápán 1842 novemberében: „aut Caesar, aut nihil!” Nagy dolgokra készül mindvégig!
Petőfi tehát nem „lerágott csont”, elevenen él, int, kiált ma is, s igazán még kézbe sem vesszük, igazán mélyen nem is ismerjük, pedig – Juhász Ferenccel vallva – „Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember.”

S végül újra ezen Petőfi-sorok:

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.”

Kerecsényi Zoltán