H. Szabó Lajos Bél Mátyás-díjas helytörténész-helytörténeti író, Pápa város és Veszprém megye kitüntetettje.

A minap Ihászon, egy ünnepség közepén ért bennünket ez a szomorú hír. Ott, ahol ő is annyiszor megfordult, ott, ahol az ahhoz közeli Malomsokon megláthatta a napvilágot, azon a vidéken, ahol az egykori ihászi csata hős-hazafias példái a malomsoki, marcaltői, ihászi idős parasztemberek ajkán szájról-szájra terjedt, s melyeket ő is anyatejként szívhatott magába. A múlt iránt érdeklődő kis malomsoki Szabó Lajos, aki felnövekedvén szeretett édesanyja iránti tiszteletből kezdte el viselni a H., vagyis Héra családi nevet, szűkebb pátriája, Malomsok és környéke, Pápa és környéke, de egészen bátran kijelenthető, egész Veszprém megye jellegzetes alakjává vált. Földet művelő, tisztességes, lutheránus felmenők utódjaként, alulról, egy kis falusi népiskolából jutott el a „Dunántúl Athénjába”, Pápa ősi protestáns kollégiumába, a szellemi vérkeringésbe, majd ugyancsak ezen város mezőgazdasági középiskolájába, majd innen pedig Székesfehérvárra.

A pápai református kollégium tiszta, humánus, hagyománytisztelő közege mélyítette el benne még jobban a magyar kultúra, a történeti múlt, a nemzeti értékek iránti szeretetet, az agrár-iskolák pedig az ősökhöz, a megmunkálható, és az ember számára kenyeret biztosító földhöz lévő kötődését erősítették. Ezeket ötvözve vált kivételes egyéniséggé. Ennek a falusi fiúnak megadatott az, hogy a középfokú iskolák után még tovább léphessen, hogy még messzebbre kerülve mérnöki diplomát szerezhessen, és ezt megkoronázva még le is doktorálhasson. A munkás- idők alatt a sors hol állami gazdasághoz, hol termelőszövetkezethez, hol a közigazgatás területére vetette, nyugállományba vonulásáig pedig egészen az igazgatóságig vezérelte a város vízügyi szolgálatánál. Dolgos-szorgos szakmai pályája mellett végigkísérte életét a hobbi, a gyűjtőszenvedély, aminek valójában a legfiatalabb kora óta hódolt. Ez kezdetben pápai vonatkozású képeslapok gyűjtésével indult, aztán következtek a bélyegek, s ezzel párhuzamosan a régi pénzek. Az éremgyűjtés ragadta meg leginkább, az vált főbb szenvedélyévé, így rövidesen nem véletlenül vált motorjává az éremgyűjtőket összefogó pápai közösségnek. Rendkívül aktívan szervezte ennek egyesületi életét, a különféle bemutatkozásokat, kiállításokat; az úgynevezett bakonyvidéki éremgyűjtők találkozójának országosan is ismertté-elismertté növekedő, több évtizedes hagyományú numizmatikai „seregszemléjét”. Nyugdíjazásával több ideje, lehetősége nyílt kedves-kedvenc dolgaival foglalatoskodni. Sőt, sok tekintetben ki is tágult addigi figyelme. Említettem már, hogy az egykori ihászi csatamezőtől nem messze született, s nőtt fel. Ez különleges hatással volt reá egész életében. Sokat jelentett ez ahhoz, hogy elhatározza számba venni Pápa és környéke, majd a megye ’48-as vonatkozású emlékeit. Elsőként dokumentálta hallatlan részletességgel, szövegekkel és saját fotófelvételekkel a városok és a községek elfeledett, vagy részben elfeledett honvédsírjait, s hívta fel a helybeliek figyelmét gondozásukra, némelyik rendbetételére. Az ő révén számos hősünk nyugvóhelye, emlékhelye, emlékműve vált rendszeresen ápolttá egy-egy településen. És új emlékjelek kezdeményezésénél-felállításánál is bábáskodott. Kezdte szűkebb hazája, Malomsok tekintetében, folytatta Bakonyság-Csárdapuszta, Lókút-Óbánya, Halimba és a többi vidéki helyszínek Kossuth-emléktábláival. Igen, Kossuthéval, mert Kossuth Lajos volt számára az igazi etalon, a nagy példakép! A Veszprém megyei, Pápa közeli Kossuth-emlékek, valamint magának a kultusz emlékezetének felkutatása, felkarolása, „leporolása”, és azok méltó megismertetése területén kiváltképp maradandót alkotott! Csak a negyvennyolcas és kossuthi témák tekintetében több százra rúg a különféle megyei, hazai lapokban, folyóiratokban napvilágot látott publikációinak sora. És akkor még nem is beszéltünk önálló, saját kiadású honismereti köteteiről, amelyek az évtizedek alatt számukban elhaladták az ötvenet. Ezen hosszú sorból talán kiemelhetők a Malomsok, Marcaltő, Kesző, Döbrönte múltjával, a pápai lovas-hagyományokkal, a 19. századi jeles pápai díszpolgárokkal, Erzsébet királynéval, s a már említett „érmészeti” és Kossuthos, 1848/49-es témákkal foglalkozó művei.

Élete vége felé saját családjának történeteit is megírta, s azokat is közreadta. Szerkesztői munkássága sem volt elhanyagolható, számos más kiadvány megszületésénél is segédkezett. Időszakos kiadványokat is szerkesztett, például a malomsoki hírleveleket, az új esztendők beköszöntével pedig rendszeresen, saját tervezésű kártya-naptárakkal jelentkezett, amelyek gyűjtői körökben különösen keresettnek bizonyultak. De helyi vonatkozású kerámia-plakettek, emléklapok elkészíttetését is vállalta egy-egy kiemelkedő évfordulóra készülve. Szeretett fotózni is; ritka képeslapgyűjteményéből több példányt lereprózott, amiket kinagyított változatban, esztétikus keretekbe helyezve több iskola és hivatal rendelkezésére bocsájtott. Rendhagyó tanórái - ahol a megyebeli iskolák meghívásának tett eleget - élményszámba mentek. Fontosnak érezte a jövő nemzedékek nevelését; támogatója volt a sporttal, az ifjúsági-szabadidős tevékenységekkel kapcsolatos programoknak is. Kedvelte a labdarúgást, ezért külön kupát is alapított. Lelkesen patronálta a vidéki önszerveződéseket, előbb szülőfalujában hívott életre társadalmi szervezetet, a Malomsoki Baráti Kört, amelynek tagjaival még egy különleges kis falusi emlékszobát is kialakíttatott. Aztán megszervezte a Kossuth Szövetség megyei tagcsoportját, vezetőségi tagként tanácsaival, kezdeményezéseivel segítette a nagy múltú Pápai Jókai Kört, a Veszprém Megyei Honismereti Egyesületet, hogy csak a legnagyobbakat említsük. De szíve csücske volt a pápai Huszáregyesület is, igen becsülte hagyományteremtő tevékenységüket. Tehát rendkívül sokrétű, figyelmes, széles látókörrel rendelkező, fáradhatatlanul munkáló ember volt. Egy időben igen sokszor, igen közelről voltam személyes tanúja fáradhatatlanságának, ahogy könyvekkel, plakettokkal, emléktárgyakkal megpakolt gépkocsijával reggeltől estig járta a vidéket, a kultúra központjait, az oktatási intézményeket, az emlékőrzésekre megnyerhető honfitársakat. Fáradhatatlanul tudta járni a községi plébániákat, parókiákat, temetőkerteket, keresve-kutatva egy-egy anyakönyvi adatot, majd egy-egy katonasírt, vagy éppenséggel egy-egy műemléket, amiket természetesen lencsevégre is kapott, és amiket például a millecentenáriumi Történelmi emlékhelyek Pápán és környékén címet viselő „katalógusában” szép számmal közre is adott. A gondviselés különös áldása volt, hogy éppen ihászi-családi származékként, a negyvennyolcas kötődésem-érdeklődésem révén, igen fiatalon kerülhettem vele kapcsolatba, s kerülhettem teljesen hatása alá. Több ízben járhattam vele együtt a vidéket, s vehettem részt vele sok, máig emlékezetes alkalmon. Gyönyörűen tudott írni, kézírása is igen megkapó volt, hosszú sorok álltak mindig sorba egyik-másik könyvbemutatóján, hogy az újabb és újabb H. Szabó-féle művekbe megkaphassák dedikációját. A legemlékezetesebb hozzá fűződő esemény számomra az immár két évtizede Pápán megrendezett Kossuth-tábor volt a pápai Helyőrségi Klubban. Akkor, abban az egy hétben láttam-tapasztaltam csak igazán rendkívüli energikusságát, ötletességét, és talán ott, akkor köteleztem el magamat én is jobban a honismereti mozgalommal. H. Szabó Lajos sokakat próbált segíteni, a honismeret, a helytörténet, a magyar történelmi múlt megbecsülése, annak hagyományainak ápolása felé irányítani. Most is előttem van alakja, amint a könyvtárban ülve régi iratok, vaskos kötetek közül felnéz, vagy ahogy jellegzetes hangján anekdotázik nekünk, vagy ahogy emlékjelek közt halad. Biztos vagyok abban, hogy H. Szabó Lajos, Lajos bácsi nem fog elfelejtődni, rengeteg nyomot hagyott maga után! Mi pedig az ifjabb lokálpatrióta-nemzedék tagjaiként megpróbálunk lelkiismeretesen továbbhaladni az útján. Isten nyugosztalja! Béke poraira!

Kerecsényi Zoltán
pápai önkormányzati képviselő,
az „Elsősorban pápai” Városbarát Egylet ügyvivője