Bár a koronavírus-járvány miatt bevezetett óvintézkedések okán az Elsősorban pápai Városbarát Egylet (EpVE) lemondta márciusi programjait, hagyományos március 20-i Kossuth-megemlékezése elmaradásával azért kikerültek az Egylet emlékkoszorúi a pápai Tansütő oldalfalán álló Kossuth-tábla alá, a napokban az EpVE ügyvivője egymaga kihelyezte azokat. Mint azt Kerecsényi Zoltán EpVE-ügyvivő elmondta, 2017-ben, a Kossuth-tábla felállításakor vállalták – a Kossuth Szövetség csoportjaként –, hogy minden esztendőben, a néhai magyar kormányzóelnök halálozási évfordulónapján mindig egy rövid főhajtás keretében koszorúkkal fogják díszíteni ezt a szép helyi emlékjelet; most a járványhelyzet miatt sajnos a főhajtás elmaradt, de megígérte az Egylet önkénteseinek, hogy nevükben ő egymaga el fog menni, ki fogja helyezni idei koszorúikat a tábla alá.

Ugyanígy kerültek ki emlékkoszorúk a Török Bálint utca 23. sz. alatt (egykori Bikaszálló helyén) 2011 óta álló Szőllősy-Makray–féle ejtőernyős emléktábla alá is; hiszen pár nap múlva, március 25-én lesz kerek 75 éve, hogy Pápa városa megmenekült a második világháború pusztításaitól. Ezen évforduló jegyében az EpVE ugyancsak utcai főhajtást tartott volna, pár hete már emlékképeslapokat is közreadtak, emlékezve-emlékeztetve a bátor, nyilasellenes dr. Szőllősy Sándor volt pápai polgármesterre és vitéz Makray Ferenc századosra, a várost védő néhai ejtőernyős parancsnokra, akik hetvenöt esztendővel ezelőtt a város katonai kiürítésével megelőzték az ostromot; megmentve ezzel Pápát és annak lakosait a világégés pusztító borzalmaitól.
Az Egylet bízik abban, hogy a tervezett, a pápai Honvéd Bajtársi Klub égisze alatti, idei honvédelem napi, május 21-i emlékünnepélyt katonai tiszteletadással végre lehet már majd hajtani – bízva abban, hogy addigra talán megszabadul az emberiség és benne a magyarság is ettől a jelenlegi megpróbáló időtől, ettől a szörnyű járványtól – s akkor már a 75. évfordulóról a Huszár lakótelepi ejtőernyős emlékműnél meg lehet majd méltó módon, örömmel emlékezni a pápaiaknak.

Részlet néhai Baráth Ferenc tanár „Kossuth Lajos meghalt (1894. március 20.)” című emlékírásából, mely a dr. Kovács Dénes szerkesztette, 110 éve megjelent Kossuth emlékalbumból való:

„Nemzeti történelmünknek egy tündöklően fényes fejezete záródott be Kossuth halálával. Ama kor főbb szereplői, – alig egy-kettő kivételével – immár mind a sirban nyugosznak; most már minden a történelemé, a mienk. Kossuth egy rendkivüli, kivételes egyéniség volt s kivételes sors jutott neki osztályrészül. A Gondviselés választotta ki az emberek milliói közül, hogy az Időnek egy pontján végrehajtsa azt, amire a magyar nemzetnek szüksége volt.

A középkori feudális, félig holt Magyarországból, melyet fejlődésében a belső és külső bajok hátra vetettek, kellett egy élő, uj célokért küzdő, a modern jog és szabadság alapjain álló nemzetet teremteni, mely Európa többi művelt nemzeteihez hasonló legyen s azokkal versenyt haladhasson. Száz kéz égett a munkában; a költők, a politikusok: a nemzet legjobbjai remélő szivvel vettek részt abban. S az elsők közt legelől ott küzdött Kossuth. De az ellenfél is összeszedte minden erejét; mindenki érezte, hogy döntő harc készül. És ekkor a Gondviselés kivülről egy segitő társat küldött a nemzeti átalakulás, a köz-szabadság küzdő bajnokainak, a februári párisi forradalomban. Minden attól függött, lesz-e valaki, aki a segitő társat felismeri s az eszmék közösségének szövetségét elfogadja.

Kossuth felismerte a jelt, megértette az idők szavát s mert és tudott azok szerint cselekedni. Mert. Ebben volt nagysága, végzete. És ezentul a vezér nem lehetett más, csak ő. A kiváltságok eltörlésének, az emberek jogi egyenlőségének, az európai közszabadságnak (liberálizmus) nagy eszméit ő vette fel legerősebben magába, ugy hogy azok tényleg vele egygyé lettek s ékesszólásának varázsával azoknak csodálatos erőt adott. S ez eszmék és ő ettől fogva egyek. Ezek teszik a helyzetnek, nemzetének urává; ezek adnak neki erőt, bátorságot a válságos napokban; ezek viszik, irányozzák minden tettében, következetesen, végzetesen. Ez eszméket megvalósitja egy pillanatra Magyarországon és úr általok; elszántan védelmökre kél, midőn azok megtámadtatnak és magával ragadja nemzetét. S midőn külsőleg leveretik is, ő az eszme lobogóját magával viszi, bujdosó társaival, idegen népek közé, mig itthon, a vérrel és könynyel áztatott föld rögei közé, az érte vivott küzdelemben betapostatott az ugy, hogy a megtermékenyitett anyaföldben kicsirázott s kihajtott ujra, a legelső napfénnyel. Őt magát pedig vitte tovább az eszme csodás viszontagságokon Törökországon, Anglián, Amerikán keresztül Olaszországba, el Turinig, a sirig. S ez eszmék lobogóját el nem ejté egy pillanatra sem; tartotta öreg, reszkető kezeiben; s utolsó nyilatkozata nemzetéhez a hűségre intés volt az eszmék iránt. S arról lehet beszélni, hogy vajjon a liberális vagy konzervativ elvek hasznosabbak-e a népek kormányzásában (ugy hiszszük: egymást felváltva és kiegészitve mind a kettő szükséges, bár Magyarországnak e tekintetben is kivételes helyzete van); de hogy akkor Magyarországot csak azon elvekkel lehetett átalakitani és életben tartani: azt a történelem szeme látja már most is s később még tisztábban meglátandja.

S azért, amit tett Kossuth a magyar föld népéért: jutalma lőn akkora szeretet s oly mély, kiirthatatlan bizalom személye iránt e nép részéről, a minővel talán történetünk egy alakja sem dicsekedhetik. Mátyás csak igazságos volt, de ő Kossuth apánk: minden, amit a sziv szeretetben és tiszteletben adhat, e névben benne van; – aki csak izen, s mindnyájunknak el kell menni! Nyugodott-e fejedelemi hatalom valaha erősebb, mélyebb, igazabb alapokon? S a Kossuth nevéhez füződött e varázsnak nem árthatott sem ellenség, sem jó barát. Változatlanul megmaradt az akkor is, midőn ama név egy másik, a nemzet előtt nem kevésbbé tiszteletre méltó névvel jött ellenkezésbe. Valami ős, kiirthatatlan ösztön sugta a magyar népnek, hogy azt a nevet ne hagyja cserben.

Kossuth nagy illuziókat ébresztett, nagy csalódásokat és fájdalmakat szerzett: de a nemzet helyes ösztöne megérezte, hogy amaz illuziók egy ki nem vesző nagy gondolatot is foglaltak magukban; s hogy a szenvedésekért, amit maradandóul cserében kapott, az bőven felér az érte fizetett árral, sőt fölözi azt. A magyar nép ezen mély, naiv, rendületlen ragaszkodásánál Kossuth személye iránt, meginditóbbat nem ismerek sem a történelemben, sem a költészetben...

Kossuth halála nemcsak a mi veszteségünk: az egész emberi családé. Ő nemcsak a mienk, de a világé is volt, jobban, mint eddig akármelyik magyar államférfi. A szabadság ügyét az emberiség közügyének tartá, amelyben a népek egyaránt érdekelve vannak, s ahol egyiknek a sorsát a másikétól elválasztani nem lehet. S ha valakinek ugy az ő dőltének hallásakor „a népek millióinak” szive dobban meg el egész Amerika ős rengetegeiig.

„Oh világ!
Te voltál e szarvasnak erdeje,
S ő szived volt, világ!”

***

Részlet néhai Huszár János Bél Mátyás-díjas helytörténész „Pápai Krónika 1945-ben” című írásából, mely „A várost meg kell menteni!” című 2011-es emlékfüzetből való:

„Makray Ferenc százados látva a légitámadás szörnyű hatását, figyelve a város felett gomolygó füstfellegeket és porfelhőket, a romos házakat, a bombák vágta krátereket, a vérző sebesülteket és halottakat, meggyőződött arról, hogy minden további ellenállás a légitámadások megismétlődését, tüzérségi és harckocsitámadásokat vonna maga után, így ez a műemlékekben oly gazdag város pusztulását eredményezné. Ennek megfelelően azonnal megkezdte az előkészületeket a harc nélküli elvonulásra. A kellő pillanat még ezen a napon, március 25-én, az esti órákban elérkezett. A déli bejáratnál reteszállásban levő németek, ágyúikat vontatva, még sötétedés előtt nyugat felé elhagyták a várost, ugyanakkor a szovjet gyalogság keletről rohamtávolságra megközelítette a magyar állásokat.

Makray százados ekkor kiadta a parancsot a felesleges lőszer felhalmozására az állások előtt, majd a sötétedés után ezek folyamatos felrobbantására, s közben az állások kiürítésére. A leszálló sötétségben a századok teljes menetfelszereléssel, a robbanások tűzfala mögött, a Várkert fái között, szakaszonként, észrevétlenül a legnagyobb rendben elvonultak észak felé.
A szovjet parancsnokokat meglepte a fordulat, a robbanások iszonyú hangja, s az eléjük táruló tűztenger. Cselt gyanítottak, így általános támadás helyett előreküldött járőrökkel igyekeztek tisztázni a helyzetet. Ennek megfelelően hétfőn hajnalig eltartott, mire a szovjet csapatok házról házra, utcáról utcára haladva birtokba tudták venni a várost. Ennek során harci cselekményre nem került sor.
Az elvonuló ejtőernyős alakulat a sötétség védelme alatt rátért a győri országútra. Itt sem volt nyugalmas az útjuk, miután a néhány száz méterre levő Acsádi út mellett elhelyezett német légelhárító egység tüzérei ekkor kezdték megsemmisíteni azt a lőszerkészletet, melyet nem tudtak magukkal vinni. Iszonyú dörgéssel egymás után robbantak a gránátok, s mindannyiszor villámcsapásszerűen megvilágították az éjszakát. Jó időbe telt, mire a csornai útra rátérve mögöttük maradt ez a pokoli színjáték, s zavartalanul menetelhettek egymás után a századok az északnyugat felé vezető úton. Időnként egy-egy német gépkocsi száguldott el mellettük, s a benne ülő magas rangú tisztek lázasan tudakolták, hol van az alakulat parancsnoka. Kérdésükre sehol nem kaptak érdemi választ.
A menetoszlop hajnaltájt kelt át Marcaltőnél a Rába hídján, s vonult be Szanyba, ahol pihenőt tartott. Itt nyugatra kanyarodva elérte Vágon keresztül a Szombathely felé vezető utat.
A második ejtőernyős zászlóalj, mely ezután megfogyva Bucsunál átjutott Ausztriába, délnek fordulva, Burgenlandon keresztül igyekezett elérni a szlovéniai Wernsee térségébe a Mura vonalát védelmező Szent László hadosztályhoz…”

( Elolvasásra ajánljuk!: Szőllősy Szabolcs – „Mi dolga volt Soos Gézának Pápán?” = http://pmtt.hu/2017/05/01/szollosy-szabolcs-mi-dolga-volt-soos-gezanak-papan/ )

(Forrás: EpVE-Hírlevél, fotók: EpVE,
az archív illusztrációk az 1910-es Kossuth emlékalbumból –
Kerecsényi Zoltán gyűjteményéből – kerültek felhasználásra.)