„…az ihász-marcaltői csász. és kir. csikótelep mezőgazdaságánál Ihászi, Antalfő és Zsigmondháza pusztákon alkalmazásban levő cselédek tanköteles gyermekei részére Ihászi pusztán egy iskola állíttassék fel…” – adta közre a hírt a Pápai Lapok 1900. június 24-i száma. A 115 esztendeje, 1901 őszén, a dunántúli, Veszprém megyei Pápa városa melletti Ihászi-pusztán megnyílt, és 71 esztendővel ezelőtt felrobbantott ihászi Magyar Királyi Állami Elemi Népiskolára, valamint annak utódjaként, az 1945 és 1976 között – a körzetesítésig – Ihászon működött tanintézményre, a benne munkált ihászi néptanítók-tanítók-tanárok és diákok emlékére tartottak emléktábla avatóval egybekötött ünnepélyt 2016. szeptember elsején, késő délután.

A megjelentek - helybeli és környékbeli lakosok, az egykori ihászi iskola pedagógusainak, diákjainak leszármazottai az 1945-ben lőszerraktárnak használt, majd felrobbantott iskolaépület helyén gyülekeztek, ahol a Himnusz közös eléneklését követően Sandl Fruzsina marcaltői tanuló előadásában Weöres Sándor Kezdődik az iskola című kedves-vidám költeményét hallgathatták meg, majd az egybegyűlteket a település polgármestere, Sandl Zoltán köszöntötte, aki kiemelte, ő és önkormányzata jó szívvel karolták fel a táblaállítás ügyét, az ihászi, családi származással bíró Kerecsényi Zoltán és Marton Zsolt lokálpatrióták kezdeményezését. A településvezető mondandói közt aláhúzta, a kezdeményező személyek egyik-másik nagyszülője az egykori ihászi iskolában tanult, és ezért érezték oly fontosnak, hogy a hajdani intézmény emléke megörökítődjék. (Az alkalom kedves momentuma volt, hogy a felrobbantott ihászi iskola egykori diákjai közül, a már csak igen kevés számban élő „öregdiák” közül Kerecsényi Zoltán idős nagyanyja is megjelent az ünnepi eseményen, aki magával hozta megmaradt, korabeli, régi népiskolai címerrel díszített bizonyítványát, benne eredeti, ihászi-népiskolai pecsétnyomatokkal, aláírásokkal.)

Az ünnepet megtisztelte jelenlétével, és avatóbeszédet tartott D. Dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök. Gondolataiban Harmati-püspök saját iskola-élményeit osztotta meg az emlékező közösséggel, mert mint mondta, ő is egy hasonló, vidéki, nógrádi népiskolában kezdte meg egykoron tanulmányait, mint amilyen a 115 éve megnyitott ihászi, pusztai iskola is volt. Az evangélikus egyház volt elnök-püspöke elárulta, ősei családjából többen szolgáltak a Dunántúlon lelkészként és tanítóként is, majd maga is Veszprémben kezdte el lelkészi szolgálatát, tehát ez a vidék kedves neki, így örömmel jött a Veszprém megyei Ihász iskolai emlékhelyének felavatására, és hozzátette, örömmel tölti el az, hogy a kerek 40 éve, 1976-ban Ihászon megszűnt, a szomszédos Marcaltőn a körzetesítéssel létrejött általános iskola jogutódja – ahová ma az ihásziak és a környékbeli községek iskolásai tanulni járhatnak – napjainkban evangélikus iskolaként működhet, marcaltői Kmety György Evangélikus Általános Iskola és Óvóda néni ven.

Harmati Béla szerint Magyarország nevelés- és iskolatörténete rendkívül gazdag és példamutató, tekintve az államszervezéstől, a Szent Márton-hegyi bencések oktató-nevelő munkájától, a kolostori, káptalani, plébániai iskoláktól a reformáció megjelenésével megszülető protestáns kollégiumokon, az 1868-ban törvénybe iktatott Eötvös-féle kötelező népoktatáson át egészen a múlt század eleji klebelsbergi időkig, de továbbig is. Ezek az iskolák, főként a reformáció megjelenésének dinamizmusától nézve, kivételes lökést adtak, a legszegényebb sorból, legalulról is lehetőséget adtak a gyermekeknek, a fiataloknak a feljebb jutásra. Harmati Béla felidézte azt is, hogy a mai iskolások számára nehéz elképzelni, hogy a hajdani népiskolákban egyszerre hogy tanulhatott egyetlen tanító felügyelete alatt, egyetlen iskolai teremben több osztály. Pedig így volt, ő is ekképp tanult, s vele együtt mindenki, mind egy szálig kifogástalanul megtanult írni, olvasni, számolni. S lám, ilyen vidéki, falusi iskolákból kikerülhetett tanító, orvos, lelkipásztor, püspök, netalán még tudományos akadémiai elnök is – jegyezte meg mosolyogva.
Harmati-püspök felhívta a figyelmet a népiskolák, a néptanítók ökumenikus szellemiségére is, hiszen az olyan pusztai iskoláknak, mint amilyen az ihászi is volt, a környék vegyes, többfelekezetű családjainak gyermekeit kellett nevelnie. Ihászon sem volt ez másként, ahol a zömében katolikus nép gyermekei mellett az evangélikus és református vallásúak hitéleti és erkölcsi oktatását is biztosította a tanító.

A táblaállítás szorgalmazója-tervezője, az ihászi, családi származású Kerecsényi Zoltán lokálpatrióta, pápai városatya az ihászi iskola történetét mutatta be beszédében, valamint megemlékezett a kerek 80 éve, 1936-ban napvilágott látott illyési-i szociográfiáról, a Puszták népéről, illetve Gárdonyi Géza 1894-ben írt önéletrajzi ihletésű kisregényéről, A lámpás címűről is. Szerinte az ezekben olvasottak és a saját füleivel, a saját fölmenőitől hallottak később hűen igazoltak számára mindent, amit felnövekedve, kutakodva a megmaradt ihászi pusztai emlékek kapcsán saját szemével tapasztalhatott, vagy felismerhetett. Ha az ember végighalad a hála Istennek még a mai napig álló „egyutcás” kis településen, az egyik oldalon megpillanthatja a hosszúkás, több lakást magába olvasztó (kissé átépített) egykori földszintes cselédházakat, a máig – hol így, hol úgy – működő állami gazdaságot, s a kis kápolnát, tanúskodva egy régi-régi világról, házat-hazát építő dolgos, de sokat nélkülöző ősökről, ugyanúgy, ahogy Illyés Gyula is megírta a saját pusztájáról. Kerecsényi Gárdonyi regényhősét, Kovács Ágoston néptanító példás alakját idézte fel a hallgatóság előtt. Szerinte ugyanilyen volt Ihász „Kovács Ágostonja”, a legelső ihászi néptanító, Czirfusz Vince is. „Lámpás” volt, aki világított a sötétségben, utat mutatott, szolgált. Lámpása volt falujának, világosság, fény volt a kis közösség életében. Kerecsényi Zoltán elárulta, sok emlékjel felállításánál bábáskodott már eddigi életében, de ez az ihászi iskola-tábla a szíve csücske, mert tervét legfiatalabb kora óta dédelgette, s fontos számára, hogy az még élő atyai nagymamája, az ihászi iskola volt diákja életében valósulhatott meg. Mint mondta, kisgyermekkorában több valós történetet hallott családja itteni, pusztai múltjáról, mint más kortársai mesét. Így érlelődött benne sok minden, így keltődött fel benne a múlt iránti szeretet-tisztelet és a helytörténet iránti érdeklődés is.

Az ihászi állami elemi népiskola a Pápa városa felől vezető út baloldalán, az ihászi temetőkert szomszédságában állt. 1901-ben nyitotta meg kapuit Czirfusz Vince tanító vezetésével. A 11 méter hosszú, 8 méter széles, 3,50 méter magas tanteremben tanévenként 50-60 diák (leány, fiú) tanult két padsorban ülve. A hat-nyolcszemélyes padokkal berendezett teremben balról a fiúk, jobbról a lányok foglaltak helyet. Az első padokban ültek a kis első osztályosok, mögöttük a másodikosok és így tovább a hatodikosokig bezárólag. A tanító úr tornakertet, valamint zöldség- és gyümölcsöskertet is kialakított az iskolaépület és az országút között, ahol a diákok gyakorolhatták kertészeti ismereteiket. A feljegyzések szerint a kis ihászi iskolából induló diákok közül került ki minisztériumi tisztviselő, magas rangú katona- és rendőrtiszt, hivatalnok, ispán, kertész és sok-sok iparosember. Czirfusz tanító valóban a puszta szíve-lelke volt. Kántorizált, több hangszeren játszott, hegedült, zongorázott. Ismeretterjesztő és kulturális műsorokat szervezett a nemzeti és egyházi ünnepekre. Kivételes figyelmet fordított a honismeret, valamint a természetismeret továbbadására. Ökumenikus szellemben segítette a hitéletet, hisz többfelekezetű – katolikus, evangélikus, református – ihászi, zsigmondházai, antalfői gyermekek népesítették be az egykori falakat. A tanítót nagy szociális érzékenység is jellemezte. A sokak által csak „taninéninek” becézett feleségével együtt élelemmel is segítették a sokgyermekes, nehéz anyagi sorsban tengődő pusztai családokat. Oktatói-nevelői munkája mellett Czirfusz-tanító vezette a birtokosok számadásait, könyvelését is. Harmincnégy év után, a második világháború előtt nem sokkal vonult nyugdíjba, majd beköltözött Pápára. Szerencsére nem volt tanúja annak, ahogy a háború alatt hadianyagraktárnak is használt, szeretett ihászi iskolája a tanítói lakással egyetemben egyik pillanatról a másikra tűnt el a föld színéről, vagyis felrobbant. A világégés után, 1945-ben, beljebb, a település központjában cselédlakásokból alakítottak ki egy új iskola-helyiséget. Akkor már több pedagógus érkezett a pusztára, de az mégsem volt olyan, mint amit annak előtte Czirfusz néptanító szellemében képviselt. Az 1975/76-es tanév végén aztán örökre megszűnt az oktatás Ihászon, a pusztai gyermekek attól fogva mind a mai napig a szomszédos Marcaltőre és Pápára járnak tanulni.

Az emlék-programon elhangzott, amikor ilyenkor, szeptember első napján megszólalnak az iskolák új tanévre hívó csengői, akkor ma sokak lelkében a szomorúság „harangszavai” is megkondulnak, hiszen 77 esztendővel ezelőtt, pont ezen a napon tört ki a második világháború is. Ez a nap a világháború emléknapja! Ebből a rettenetes pusztító háborúból sajnos kijutott a kicsi Ihász-pusztai népnek is. 1945 márciusában, a hadak átvonulása alkalmával leégett az ihászi kiskastély, aztán levegőbe repült az iskola épülete, és bizonytalanság, félelem, kétségbeesés járta át a szegény, pusztai nép szerény otthonait. Még ma is sokan emlékeznek a kellemetlen incidensekre, melyek az átvonuló hadak katonáinak nyomán estek meg a településen.

Érdekesség, hogy a felállított tábla mögötti területen a szemmel jól látható, fákkal, bokrokkal benőtt dombocska a hajdani iskolaépület tetejének formáját rejti, amely alatt lent a föld mélyében az 1945-ös felrobbantás óta érintetlenül, maga alá temetődötten, a természetnek teljesen átadva, dombbá alakultan, mementóként őriződik egy régi világ; a sors, a történelem különös fintoraként pont a temetőkert tőszomszédságában.

A beszédet tartók többször megemlítették, s visszatértek a legelső ihászi tanító, Czirfusz Vince nevére. Az ihászi diákság egykori legendás nevelőjének, a 65 esztendeje elhunyt Czirfusz Vincének a neve máig fennmaradt, mert tevékenységének tekintélyes időtartama alatt a puszta-lakók művelődésének, szellemi felemelésének terén áldozatos munkásságot végzett. Alakját a visszaemlékezések fényében A pusztai gyermekek tanítója címmel az egy évtizede elhunyt Exner István volt ihászi diák, vaszari tanár-igazgató örökítette meg egy szerény kis füzetkében 1995-ben, melyet a közeljövőben reprintként, de kis képes kiegészítéssel Kerecsényi Zoltánék újra közre szeretnének majd adni. Ebből a munkából egy szemléletes részlet Czirfusz hajdani tanítványaitól, az 1960-as, ’70-es évekből:
„…a tanító urat tisztelte, szerette a puszták népe. Szó nélkül nem ment el senki mellett sem, mindenkihez volt egy jó szava. Közvetlenségével belopta magát az emberek szívébe, akik bátran fordulhattak gondjaikkal, problémáikkal tanítójukhoz… Nem csak tanított, hanem becsületre, tisztességre, szülő- és hazaszeretetre is nevelt bennünket… Az 1849. június 27-én lezajlott ihászi csata hőseit már-már megelevenedni láttuk tanítása nyomán. Büszkeséggel töltött el bennünket, hogy azon a helyen élünk, ahol a szabadságharc hős katonái vérüket hullatták a hazáért. Tanítási óráin sokat szemléltetett, s ezért könnyen elsajátítottuk az ismeretanyagot, s otthon már nem is igen kellett tanulnunk. Még a gyengébb eredményt produkáló nebulók sem féltek az iskolától. Akik az ő keze alá jártak, azok jól megtanultak írni, olvasni, számolni, de az alapvető történelmi, földrajzi ismeretekben is el tudtak igazodni… A madarak és fák napját minden évben nagyon vártuk, mert akkor az erdőszélre kirándultunk és sokat játszottunk. Amikor megpihentünk, a tanító úr beszélt nekünk a természet szépségeiről, a madarak és fák védelméről… Népszínművek betanítását és azok előadásának megszervezését is vállalta, örömet szerezve ezzel a puszták lakóinak. A környék kulturális rendezvényeit anyagilag is támogatta, többek között a marcaltői dalárdát is, melynek zászlórúdjába vert díszszögén olvasható az ő neve is… Nagy gondot fordított a gyerekek ének-zenei, rajz és kézimunka képességeinek fejlesztésére… Megtanított bennünket ásni, kapálni, vetni, palántázni, gyomlálni, gyümölcsfákat gondozni, oltani, szemezni…”

A táblaavatón megjelentek közül többen megállapították, hogy mai társadalmunkból igen hiányoznak az olyan néptanítói-népművelői szellemek, mint amilyen Czirfusz és társai is voltak, akik a „gyermeki lélek igazi őrzőangyalai”, gondozói voltak. Az emlékezők a tábla leleplezésével hálát adtak az egykori ihászi iskola létéért, a benne tanítókért és tanulókért, nevük felolvasásával, és egyperces néma felállással hajtották meg fejüket az 1945 és 1976 között munkált ihászi néptanítók-tanítók-tanárok emléke előtt. Végül Zsuppán Istvánné Szpevár Emőke pápai nyugdíjas tanárnő, Szpevár Jánosné egykori ihászi tanítónő lánya mondott köszönetet a leszármazottak és elszármazottak nevében a tábláért, s idézte fel édesanyja és édesapja alakját, illetve családi emlékeit.

A felavatott ihászi emléktábla – pontos meghatározását tekintve – egy rendhagyó emlék-tábla. Egy olyan gazdagon illusztrált és írásos információkkal ellátott, fémből és fából készített színes emlék-emlékeztető-tábla, amely rövid, szöveges iskolatörténetet, az egykori pedagógusok névsorát, archív fotókat mutat be az egykori iskoláról, a diákokról, s az 1901-től 1945-ig állt iskolaépület alaprajzáról, elrendezéséről. Az állítók remélik, hogy példájukon kedvet kapva esetleg máshol is létrehoznak majd az országban hasonlókat a régi népiskolák-iskolák és tanítóik emlékére, – s nemcsak emlékezési-emlékeztetési, de mintegy oktatási célt szolgálva is a jövő számára...