Perlaky Géza ’48-as honvédhadnagy, Nyugat-dunántúli neves evangélikusok sarja közelgő 190. születési, valamint Kossuth Lajossal 1848 októberében történt találkozásának 170. évfordulója alkalmából vitt emlékkoszorút, s gyújtott mécseseket 2018. október 31-én – a Reformáció Emléknapján – késő délután a pápai Alsóvárosi köztemetőben, Perlaky síremlékhelyére az „Elsősorban pápai” Városbarát Egylet (EpVE) kis küldöttsége. A rövid, tisztelgő főhajtáson az EpVE ügyvivője, Kerecsényi Zoltán városi képviselő tartott beszédet, – ismertetve a néhai neves ’48-as életét a megjelenteknek, melyet az alábbiakban közlünk:

Az a jeles magyar ember, aki ebben a pápai, Alsóvárosi sírboltban nyugszik, nagy idők tanúja, részese, s alakítója is volt. Olyan magyar ember, aki hús-vér személyében láthatta, s szoríthatta kezét kerek 170 esztendővel ezelőtt, 1848 októberében az ország nagyhatású vezetőjének, Kossuth Lajosnak; – sőt (!) édesapja révén távoli rokonságban is állt a néhai magyar kormányzóval!
Perlaky Géza 190 éve látja meg a napvilágot a Nyugat-dunántúli Bezi községben, egy régi, dunántúli, lutheránus család sarjaként, melyben mintegy tizennégyen voltak lelkipásztorok és szinte valamennyien irodalmárok, írók-költők is. Édesapja, a nagy hírben és tiszteletben álló, „templomépítő” evangélikus lelkész-esperes, Nemes Perlaky Dávid volt. Szigethy Lajos 1927-ben megjelent „Luther lelke – Hangulatképek a lutheránus magyarság múltjából” című hallatlanul értékes kötetében ekképp emlékeztet reá:
„Ő volt aztán az igazi kuruc magyar ember! Szótárából hiányzott az a szó, hogy: »félelem«, éppen úgy, mint Napóleonéból a »lehetetlenség« szó. 1848-ban küldöttség járt gróf Zichy Ferencnél, a »schwarzgelb« főúrnál, kérve, hogy eszközölje ki Haubner Máténak, a hazafias magaviseletéért bebörtönzött dunántúli püspöknek szabadon bocsátását. Perlaky Dávid, mint a küldöttség legidősebb tagja, magának követelte a szónoklás jogát. És ő nem kért, hanem követelt. Ismételten odavágta a hüledező főúr szemébe: »Kétmillió elnyomott protestáns nevében szólok.« Úgyhogy végre ez gőgösen vetette vissza: »Ha az uraknak kétmillió hívük van, nekünk meg ágyúink vannak.«
»Ugye jól megmondogattam neki!« – kérdezte Perlaky Dávid naiv büszkeséggel. Bizony már Windischgrätzhez Budán, az öreget nem is értesítve, mentek el az urak. Féltek, hogy kemény fellépésével még meghiúsítja küldetésük célját. Váltig dohogott azután: »Pedig de jól odamondtam volna neki.«
A Bach-korszakban is megmaradt bátor magyar embernek, osztrákgyűlölőnek. Jellemző anekdotaként emlegetik róla, hogy viharos időben, a tornácán állva, mikor közelében villám csapott le, így fohászkodott: »Én istenem, hát már te is a jó magyar embereket kerülgeted a mennyköveddel, pedig mennyi h….t osztrák van a világon, akibe belecsapkodhatnál.«
Kedvesek a Perlakyak a szívünknek, mert jó evangélikusok és lelkes magyarok voltak. Milyen kár, hogy fiágban kihalt ez a derék nemzetség, és hogy ma már a Perlaky-nevet hiába keressük egyházi névtárunkban.”

Perlaky Géza a szabadságharc kitörése előtt, a honvédsereg szervezésének kezdetén önként jelentkezik fegyveres szolgálatra. A 13. honvédzászlóaljba osztják be, ahol később őrmester, majd 1849. április elsején hadnaggyá léptetik elő. 1849 januárjától a feldunai hadtest, majd 1849. nyarától a felső-magyarországi hadtest kötelékében harcol az orosz seregek ellen. A szabadságharc leverését követően büntetésből besorozzák az osztrák hadseregbe. 1852-ben innen elbocsátják, hazatérve félrevonul a nyilvánosságtól, dörögdi birtokán gazdálkodik.
A kiegyezést követően – nyugdíjasként – Pápára költözik, a Pápa, Barát utca 9. sz. alatt lel otthonra. ( Jelenleg az épület Pápa Város Önkormányzata Egyesített Szociális Intézményeinek részét képezi. ) Aktív résztvevője lesz Pápán a közéletnek. Tisztségeket tölt be az Evangélikus Egyházban, egyik alapító tagja lesz a Pápai Jókai Kör egyesületnek is. Idős kort él meg. 81 esztendősen, aggkori végelgyengülésben hal meg 1909 őszén. Temetésén Baldauf Gusztáv evangélikus püspöki titkár mond gyászbeszédet.

Fekete márványoszlop síremlékét sokáig elhanyagoltan, cserje által benőve lehetett látni, mígnem a közelmúltban a köztemető vezetése meg nem szabadította attól. Sajnos, a márványoszlop kissé meg van dőlve, annak korrigálása sürgős feladat lenne. Bízzunk benne, hogy a város vezetése ebben valahogy segítséggel lesz a közeljövőben, hisz Alsóvárosi temetőbeli egykori negyvennyolcasaink síremlékeinek méltó fenntartása igen fontos feladat a jövőre nézve is. Szolgáljon figyelemfölhívásul ez a mi kis szerény főhajtásunk is ma!

Perlaky Géza honvéd hadnagynak, a Pápai Jókai Kör alapító tagjának édesapja személyes ismerősét, barátját, távoli rokonát tisztelte Kossuthban, akiről a csaták tüzében írt naplójában többször is magasztalóan emlékezik meg. ( A napló egy töredékét majd Borsos István, a Pápai Református Kollégium egykori tanára menti meg és teszi ismertté. )

Perlaky Géza – édesapja társaságában – 1848 októberében találkozik Kossuth Lajossal Győrben. Erről, említett naplója a következőképpen tanúskodik:

„1848. október havában Kossuth Lajos Győrön ment keresztül Jellasich vert hadának üldözése közben. Ez alkalommal édes atyám a dicső kormányzó elé vezetett, miután már régtől fogva megerősödött bennem az elhatározás, hogy én is fegyverrel küzdök hazám szabadságáért. Kossuth atyámat, mint régi ismerősét és távoli rokonát, s vele együtt engem belső szobájában szivesen fogadott s megigérte, hogy rólam gondoskodni fog. Egyuttal a nevemet is följegyezte tárcájába. Ennek következtében vártuk alkalmaztatásomat egész november közepéig. Mert atyám éppen nem tudott megbarátkozni azzal a lépéssel, hogy mint közember álljak be a sereg közé. De látván, hogy a kormányzó aggságoskodásai és teendői annyira összetornyosultak, hogy ily csekély pontra figyelmét aligha terjesztheti ki, más részről pedig hazánk mind veszélyesebb állapota mindenkinek, aki csak fegyvert képes fogni, csatára szállását követeli, végre beleegyezett kivánságomba, hogy mint közhonvéd is fegyvert foghatok. Mert atyám igaz magyar, aki előtt szent e név: »haza«, s mindent kész önként, és örömmel feláldozni a veszély napjain szertett hazájáért. Engemet is a korán belém csepegtetett honszeretet vezetett, a honszeretet, mely minden időben legszentebb védőangyala a hazának.
November 20-án elhagytam a kedves szülői házat. Örömmel mentem ugyan, de midőn láttam körülöttem az elérzékenyülten zokogó szülőket és rokonokat, annyi fájdalom láttára én sem maradhattam érzéketlen. Majd az egyiket, majd a másikat ölelve velük éreztem, velük sírtam.
Szegény, öreg szülőim azt gondolták, hogy utolszor látnak. Pedig az elválás okozta könnyeket csak a viszontlátás reménye enyhítheti, melyet ők nem tápláltak.
Pestre mentem atyám kiséretében s ott Nádosy Sándor ezredes ajánlatára a 13-dik zászlóaljhoz mint tizedes állottam be s 24-én a rokkantak kaszárnyájában örök hűséget esküdtem hazámnak a háromszínű lobogó alatt. Ez alkalommal édes atyám egy emléklapra ezt irá és adá át nekem:

Géza fiam, hazánk szólít védelmére.
Menj! A Nagy Hunyadi lelke bátorítson
S halhatatlan Zrinyi dicsőn omlott vére
Nemes elszántsággal harcolni buzdítson
Mi, szülőid, buzgó imákkal kisérünk,
Nemzetünkre s reád víg jövendőt kérünk.”

------------------------

Felhasznált irodalom:

- H. Szabó Lajos: Negyvennyolcas emlékművek, honvédsírok Pápán és környékén. Pápa, 1994.
- H. Szabó Lajos: Negyvennyolcas emlékművek, honvédsírok Veszprém megyében. Pápa, 2000.
- Perlaky Géza honvédhadnagy naplója. = http://www.perlakycsalad.hu/archivum/dokumentumok/perlaky-geza-honved-hadnagy-naploja/ (Letöltés ideje: 2018. október 28.)
- Szigethy Lajos: Luther lelke – Hangulatképek a lutheránus magyarság múltjából. Evangélikus Tanáregyesület, Budapest, 1927. (II. kötet)