A férfitenisz új csillaga, Novak Djokovics parádés évet zárt, jövőre hasonló sikerekre tör, s a programban ott van a londoni olimpia is. Az ESPN magazinnak adott interjúban hazafias érzéseiről is beszélt, valamint Pete Samprasszel és a síeléssel való kapcsolatára is fény derült.

– Az emberek sorra kérdezik, mitől lett jobb az idén Novak Djokovics? Ügyesebben szervál, jobban üt fonákot?
– Tény, hogy fejlődtem, de tulajdonképpen ugyanolyan stílusban játszom, mint korábban, csak a mentális felkészültségem változott. Ebben nagyot léptem előre, elhitettem magammal, képes vagyok arra, hogy komoly sikereket érjek el. Úgy gondolom, nemcsak a bátraknak van szerencséjük, hanem azoknak is, akik hisznek magukban.
– Pedig tavaly még sok nehézséggel meg kellett küzdenie.
– 2009-ben csaknem száz mérkőzést játszottam, 2010 elejét is hozzávéve az volt a legsűrűbb évem, és emiatt sérült meg a vállam is. Fáradt voltam, és gondjaim akadtak a szerváimmal. A tavalyi US Openen éreztem csak újra, hogy megint jól mennek a szervák, ez volt a fordulópont.
– Az idei US Open elődöntőjében pedig meccslabdát hárított Roger Federer ellen, ez volt az év egyik legemlékezetesebb pillanata. Mi járt ekkor a fejében?
– Amikor Roger a győzelemért szerválhat egy Grand Slam- mérkőzésen, ritka, hogy nem él vele. De én meglepően nyugodt voltam, s azt mondtam magamnak, nincs veszítenivalóm. Nem kezdtem el görcsölni azon, hogy mi fog történni, csak a pszichés erősségemre hagyatkoztam. Nem szerettem volna, ha ugyanaz történik, mint az előző években, amikor a Grand Slam-tornák elődöntőjében vagy döntőjében Federertől vagy Nadaltól azért kaptam ki, mert mentálisan erősebbek voltak nálam, s nem azért, mert rosszul játszottam.
– A wimbledoni döntő előtti estén kerékpározni ment a családtagjaival. Saját ötlet volt?
– Avatar-kalandnak hívtuk, ilyenkor mindig megpróbálok kapcsolatba lépni a természettel, mert ott megtalálom a békémet, ami erőd ad.
– Szerbiában nemzeti hősként kezelik, ez milyen hatással van önre?
– Az emberek úgy néznek rám, mint arra, aki képes a hazánkról kialakult negatív képet pozitívvá alakítani. Ez nagy teher, de élvezhető. Fontos, hogy nemcsak a sport területén, hanem az egész világban a hazámat képviselem. 24 év alatt két háborút is megéltem, tudom, milyen az, ha semmije sincs az embernek, vagy ha azt látja, a feje fölött bombák suhannak el. De keresni kell a fényt az alagút végén, s mi, szerbek ezt a sportban találtuk meg. Ezért van az, hogy a mi sikereinket sajátjukként élik meg az emberek.
– Ha lenne lehetősége rá, hogy a múlt nagyjai közül valakivel játszhatna egy meccset, kit választana?
– Pete Samprast. Ő számomra az örök példakép. Emlékszem, amikor hatéves voltam, láttam, amint nyert Wimbledonban, s akkor elképzeltem magamat is hasonló helyzetben. Pedig az én családomban nem volt hagyománya a tenisznek, Szerbia egy síparadicsomának közelében nőttem fel, édesapám profi síelő volt, édesanyámat is a pályán ismerte meg. Én is szinte a havon, sílécekkel a lábamon születtem, első síelős élményeimet édesapám hátán csüngve szereztem. Még ma, profi teniszezőként is szenvedélyem a síelés.
– És mi motiválja leginkább a 2012-es versenynaptárra pillantva?
– Még csak 24 éves vagyok, sok szép és eredményes évet szeretnék átélni, s annyi nagy trófeát begyűjteni, ahányat csak lehet. Ám 2012 különleges év lesz, hiszen a londoni olimpián is érmet szerezhetek…