„A köznyelv szentképnek nevez minden síkban készült vallásos ábrázolást, függetlenül annak méretétől, anyagától, technikájától, rendeltetésétől… A festmények, oltárképek, vagy szobrok nyomán azonban számtalan magánhasználatra készülő szentkép került a hívők tulajdonába.

Ahogy egy olasz újságíró megfogalmazta II. János Pál pápa felhívása nyomán: a szentkép »a keresztény művészetnek a hívőket imádságra ösztönző kifejezési formája…« A magánáhítatban használt szentképek története a kolostorokban papírra, vagy pergamenre festett képekkel kezdődött a 13. században.

Az egyedi díszítésű képek birtoklása még kevesek kiváltsága volt, széles körű elterjedésük a fametszés, a nyomdászat és a reformáció elleni küzdelem együttes hatásának volt köszönhető. Terjesztésükben főleg a búcsújáró helyek jártak elől, a képek szakrális funkciójuk mellett hírverést is jelentettek az adott kegyhelynek, kegyképnek.

A képeket aztán a falra, vagy az ágytámlára függesztették, szekrénybe, ládába ragasztották, sőt az úton járók, zarándokok – óvó, bajelhárító céllal – gyakran a ruhájukra, vagy a kalapjukra tűzték. Azok is hozzájuthattak a képekhez, akik nem tudtak útra kelni, a 18–19. században vándor, házaló képárusok vitték a szentképeket Európa-szerte.

A németalföldi, német, vagy osztrák metszők képei, az ottani nyomdák képei sok száz kilométerre eljutottak. A kis szentképek a 18. században, a barokk korban váltak igazán népszerűvé.

A nyomtatás révén az olvasás – különösen a Biblia és az imádságos könyvek olvasása – immár egyre többekhez jutott el, a kis képeket pedig bele lehetett tenni könyvjelző gyanánt a szent olvasmány lapjai közé.

Az egyház hamar felismerte a szentképekben rejlő lehetőségeket, hiszen a legapróbb kép is képes az eszme hordozására, népszerűsítésére, a katolikus képtisztelet propagálására. Szokás volt ajándékozni is, az egyik leghíresebb szentkép ajándékozó Mária Terézia királynő volt.

A kép szent jellegét a papi áldás, vagy szentképhez érintés erősítette, a hátoldalra nyomott szöveg pedig gyakran erkölcsnemesítő, vagy nevelő célzatú volt. A képek ugyanakkor közvetve hatottak a tulajdonosuk ízlésére is…” – írja a Honismereti Szövetség folyóiratában, a Honismeret 2018/4. számában „A népi vallásosság tárgyai megőrzésének jelentősége” című írásában Csukovits Anita néprajzkutató.

Felekezetközi családba születtem, melyben atyai részről protestáns – evangélikus és református –, anyai részről római katolikus tradíciók hatottak reám gyermekkoromtól fogva. Vallásos ábrázolásokkal, szentképekkel kisgyermekként találkoztam először anyai nagyanyámnál, tőle kaptam a legelső darabokat. Aztán a pápai Szent István Római Katolikus Általános Iskola diákjaként, hittanosaként, ministránsaként egyre többre tehettem szert; iskolai osztályunkban többünknek gyűjtőszenvedélyévé is vált az ilyenekkel való foglalkozás. „Gyűjtőmappánk” a Hozsanna ima- és énekeskönyv volt, ami rövid időn belül roskadásig megtelt ilyen kisnyomtatványokkal. Rendre csereberéltünk is egymás között. Az általános iskolás évek alatt szép kis gyűjteményi anyagom állt össze, melyekből később – immár tizenöt évvel ezelőtt, 2007 karácsonyán –, hajdani szeretett állomáshelyemen, a pápai Huszár lakótelepi kultúrházban, a Helyőrségi Művelődési Otthonban (HEMO-ban) egy kiállítás keretében a nyilvánosság elé is tárhattam belőlük egy válogatást, amit néhai kedves tanárom, Molnár Zsigmond érseki tanácsos, nyugalmazott plébános ajánlott az akkori érdeklődő pápaiak figyelmébe.

Ma is féltett dolgaim közé tartoznak ezek a kisnyomtatványok, melyek hallatlanul érdekes kordokumentumok is egyben. Közöttük ott vannak a számomra legkedvesebb példányok több mint egy évszázaddal ezelőttről, dédnagymamám örökéből.

A napokban – ezekben az embert próbáló időkben –, rendezgetés közben kerültek szemeim elé az alábbi, ugyancsak megpróbáló időket idéző darabok. (Említett 2007-es tárlatomon is szerepeltek.) Csaknem mindegyik jócskán megsárgult már; némelyik immár töredezett is. Egyiket-másikat kézbe fogva óhatatlanul elmélázik az ember, hogy vajon milyen utat járhattak be, ki, kik nézegethették, olvasgathatták, fohászkodhattak felettük.

Az itt mutatott legelső mindjárt az első világháború kirobbanása után alig egy hónappal, 1914 augusztusában került ki a szatmárnémeti Pázmány-sajtó nyomdagépe alól „Ima háború idején” főszöveggel:

A második a váci Kapisztrán Nyomda terméke, a „Hadifogságból hazatért magyar katona hálaimája a Fogolykiváltó Boldogasszonyhoz” címet viseli:

„Légiveszélyt jeleznek? Biztos óvóhelyet keresel? Vigyél magaddal az óvóhelyre!” – áll ennek az ugyancsak kinyitható, négyoldalas kis kartonnak a főcímében:

Aztán a további sorok a hátoldalon:

„Megszólalt a sziréna. Mindenhol Isten kezében vagy! Ne zúgolódj! Bízzál bennem, mert az Istent szeretőknek minden javára válik! Tudod-e hányan vannak, akik csak a szirénazúgás mellett értik meg, hogy nem minden ez a földi élet, hanem az élet végső célja én vagyok? A világháború borzalmait nem én akartam, hanem az emberi önzés, amely semmibe vette parancsaimat. Sokaknak kellett ez a világégés, mert ha nem inog meg lábuk alatt az arasznyi földi lét talaja, nem gondolnak a halál utáni életre…”

„Légiveszélyt jeleznek? Biztos óvóhelyet keresel? Vigyél magaddal az óvóhelyre!” – olvasható. Nálunk e hét hétfőn a lakossági riasztó rendszer csökkentett üzemű, úgynevezett „morgató” próbájára került sor. Az eredeti tervek szerint hangos üzemű próbát hajtottak volna végre, ám az orosz-ukrán háborús helyzet miatt ez elmaradt, és a szirénák csak „morgató” üzemmódban, néhány másodpercig működtek. Ki hallotta? Azonban tőlünk keletebbre, a szomszédos országban mindez – immár több mint két hete – nemcsak próba, hanem sajnos mindennapos valóság. Megrendítő volt a napi.hu 2022. február 24-i híranyagában a Kijev-szerte felharsanó, hajnali légoltalmi szirénázást hallani.

Vajon ennek a kis második világháborús képecskének a tulajdonosa hányszor élhetett át hasonlót, vajon hányszor tarthatta magánál óvó, „bajelhárító” érzéssel? Megrázó, ha belegondol a mai ember.

Az utolsó előtti kép, amit megmutatok, a XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idejéből való:

A második világháború kitörése előtt egy évvel tartották Budapesten az 1938-as kongresszust; a két világégés közti Magyarország egyik legnagyobb szabású nemzetközi rendezvényét. A budapesti kongresszus Szent Ágostontól kölcsönözte jelmondatát: „Az Eucharisztia a szeretet köteléke”. Az újabb világméretű bajjal fenyegető légkörben ez az eseménysorozat a szeretet és az egység üzenetét próbálta tolmácsolni, amely „áthidalja a nemzetek és a társadalmi csoportok közötti különbségeket és megvalósítja a békét”. Hitler a németeknek és osztrákoknak megtiltotta a részvételt. (Most, március 14-én lesz 85 éve, hogy 1937-ben minden német katolikus templomban kihirdették XI. Piusz pápa „Égető aggodalommal” kezdetű enciklikáját. A kivételesen nem latin, hanem német nyelven írt dokumentum az igazi keresztény istenhitről és cselekvésről szólt, valamint azon fokozódó aggodalmakról, amelyet a hitlerizmus eszméje és gyakorlata keltett.)

Az egykori pápai Ferences Nyomda terméke ez az utolsó nyomtatvány – elsősorban helytörténeti vonatkozása miatt mutatom meg –, mely szintén egy világégés, az első világháború előtti utolsó „békeév” során, az 1913-as „szent misszió emlékére” készült – bizonyára sok-sok példányban terjeszthették Pápán és környékén –, rajta X. Pius pápa 1913 augusztusában az egész földkerekségen, minden szent misszió emlékére felállított kereszthez kapcsolt búcsúk szöveg-részletével:

Immár több mint két esztendeje először vagyunk olyan helyzetben 1945, az emberiség történetének legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusának vége óta, amely szinte mindenkire ugyanúgy hat az egész bolygón; a Covid19 okozta pandémia a mai generáció legkomolyabb válságává vált. A múlt század legpusztítóbb háborúját korosztályunk nem élte át, a hidegháborúról is csak halvány emlékei lehetnek – velem együtt – sokaknak, így a koronavírus elleni harc az első olyan globális esemény lett, amelyet sokan egy háborúhoz hasonló helyzetként tapasztaltak-tapasztalnak meg. Az elmúlt bő két év alatt csaknem teljesen átalakult Földünk élete, rengetegen veszítették el biztonságukat, foszlottak szerte álmaik, veszítették el, veszítettük el szeretteinket. És most pedig itt ez a mellettünk zajló háborús küzdelem. Tízegynéhány napja tart a nyílt orosz-ukrán háború, a tegnapi béketárgyalások harmadik köre is áttörés nélkül zárult. Külföldi szakértők szerint már körülbelül 200 ezer katonát küldött Oroszország Ukrajnába. A menekültválság is egyre jelentősebb: már több mint 2 millió ukrajnai állampolgár hagyta el az országot.

Pár nap múlva március 15., nemzeti ünnepünk. „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Ezt kívánta a 174 esztendővel ezelőtti március idusának magyarsága a volt pápai diákokkal, Petőfivel és Jókaival az élen. S ezt kell óhajtanunk ma is. Békét, szabadságot, egyetértést, a háborúság nemlétét, az erőszak- és félelemnélküliséget, a harmóniát minden emberi kapcsolatban...

„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen.”

(Radnóti Miklós)

Írta-összeállította:

Kerecsényi Zoltán
(lokálpatrióta,
az Elsősorban pápai
Városbarát Egylet ügyvivője)

Pápa, 2022. március 9.

(Kép-forrás:
az eredeti képanyag
Kerecsényi Zoltán
tulajdonát képezi,
a reprók is az ő munkái.)