Tavaly, 2020-ban volt Tar István születésének 110. évfordulója. Azon néhai jeles magyar alkotóművészünk volt, akinek tehetsége rangos díjakat érdemelt; ezek közül az 1950-ben és 1958-ban is kiérdemelt Munkácsy Mihály-díj, az 1958-as brüsszeli világkiállítás bronzérme és az 1968-as érdemes művész elismerés volt a legjelentősebb.

Mi, most a Pápa melletti Vanyola község néhai iskolájának előkertjében 1962. augusztus 20-a óta álló Vajda Péter-szobránál emlékezünk meg róla, tragikus halálának 50. évfordulója kapcsán, Vajda-emlékprojektünk keretében.

Tavalyi születési évfordulóján „Aki ezer oldalról fogta fel a jót” címmel Tari Tamás jóvoltából, az Újpesti Napló (2020. október 8–21. sz.*) hasábjain egy igen méltó emlékírás jelent meg Tar Istvánról, melyet jelen emlékezésünkhöz is bátorkodtam forrásként használni; s melyet ezúton is tisztelettel ajánlok elolvasásra minden érdeklődő számára, – az Interneten elérhető.

Tar István 1910. augusztus 24-én látja meg a napvilágot Újpesten, eredetileg Theisz István néven. Édesapja kovácsként, majd az Istvántelki főműhely főművezetőjeként biztosítja a család szűkös megélhetését. Tanulmányait szülővárosában kezdi, ahol – saját szavai szerint – „a nyomortól a polgári jólétig minden látható volt”. Az Állami Könyves Kálmán Gimnázium elvégzését követően szülei jogi pályára szánják, ám a művészi beállítottságú fiú nem találja helyét a paragrafusok erdejében. Első amatőr próbálkozása, egy fej megformálása után dönti el: szobrász lesz. 1932-ben jelentkezik is a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bory Jenő osztályában kezdi kitanulni a mesterség fortélyait (annak a Bory Jenőnek a kezei alatt, akinek leghíresebb alkotása a „magyar Tádzs Mahalként” emlegetett székesfehérvári Bory-vár).

Ekkortájt még klasszicista stílusban alkot, ám a forma- és jelentéssűrítéshez való érzéke már a korai munkáiban is kitűnik. Neve elsőként 1937-ben kap országos figyelmet, amikor csoporttársaival a Gellért-hegyi vízeséshez magyaros stílusú óriásbetlehemet készítenek, melyhez ő faragja ki Szent József alakját.

Szűkös anyagi lehetőségei miatt a miniatűr műfajban alkot tovább. 1938-tól a kiállítások rendszeres szereplője lesz, ahol a figyelemre méltó fiatal tehetségek között emlegetik, bár kortársai közül még nem emelkedik ki igazán. 1940-ben – valószínűleg a könnyebb érvényesülés reményében – németes hangzású nevét Tarra magyarosítja. Hazai tanulmányainak befejezését követően, a római Magyar Akadémia művészeti ösztöndíja révén Olaszországba kerül. Ottani csiszolódását egy 1942-es kiállítás teszi teljessé, amelyen három művével is szerepel. Ezek „vidám groteszkségét”, „szűkszavú előadásmódját”, illetve „szép és erőteljes” formavilágát érdekes színfoltként értékeli a szakma, sőt az olasz sajtó is. Ezt követően kezdenek leginkább felfigyelni rá: pályatársai és az országos sajtó is egyre gyakrabban dicsérik kis alakú, nagy tömegű szobrait. 1943-tól a magyar képzőművészek és műpártolók egyesülete, a Nemzeti Szalon veszi szárnyai alá.

A naturalizmus elleni lázadás formanyelvében kezd rátalálni saját hangjára. Az anatómia szigorú szabályai helyett az anyag vonalait követő technikája a pillanatba zárt mozdulat feszültségével és nyers erejével igyekszik hatni a közönségre. Művei középpontjában az ember áll, alakjait főleg a munka ritmusában ábrázolja.

„A jót ezer oldalról lehet és kell felfogni” – fogalmazza meg művészi programjának lényegét Tar egy 1944-es újságcikkben, első, önálló gyűjteményes kiállítása alkalmából.

A pénztelenséggel küzdő szobrász többször is szolgál katonaként, ám a harctérre csak a második világháború végén kerül ki, ahol végül orosz hadifogságba esik. Szerencsés szabadulását követően, hazatérve, újra bekapcsolódik a művészeti életbe.

1947-ben első József Attila-szobrával tér vissza a köztudatba. 1948-ban tanulmányutat tesz Európában, közben egyik alapítója lesz a Magyar Képzőművészek Szövetségének, amelynek jó ideig főtitkáraként, s egyúttal a szobrász szakosztály titkáraként is munkál. Egy időben a Művészeti Alap elnöki tisztét is betölti, továbbá oktat mint tanszékvezető főiskolai tanár a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös szakán.

Ötven esztendeje, 1971. október 3-án tragikus hirtelenséggel hal meg Budapesten; egyik szobrász pályatársa mellett ülve autóbaleset áldozataként. A Farkasréti temetőben helyezik nyugalomra. Emlékkiállítását egy évvel később, 1972-ben rendezik meg a Magyar Nemzeti Galériában.

A lexikon tanúsága szerint:
„Vallotta, hogy a szobrászatnak az adott korral és az építészettel összhangban kell fejlődnie, s e gondolat jegyében egész pályafutása során kereste a találkozási lehetőséget az épített környezettel… Egyik leglendületesebb, expresszív erejű alkotása a kispesti városháza előtt álló Szabadság-emlékmű, míg egyéni stílusát leginkább a pesterzsébeti Tánc reprezentálja. Életében felállított utolsó művét, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Budapest – V. kerületi Március 15. tér bronz kútszobor-együttesét, ’A barbárok harca a rómaiakkal’ címűt expresszív formák jellemzik, de az emberi alak szinte teljesen felbomlik, új lehetőséget vetve fel szobrászatában…”

Mintegy félszáz köztéri szobra hirdeti tehetséges kezeinek munkáját – őrzi alkotói emlékét országszerte. Egy-két kiemelkedőbb műve a teljesség igénye nélkül:

– Az ő művészi munkáját hirdeti a magyar fővárosban többek között: Bajcsy-Zsilinszky Endre bronzportréja a Budapest – IV. kerület, István út 14. szám alatt, a városháza oldalfalán; Babits Mihály bronzportréja a Budapest – VIII. kerület Reviczky u. 7. szám alatt; Zrínyi Miklós bronz mellszobra a budapesti Vígszínház előtt, stb.

– …vidéken többek között: Egerben az egri vár kapuja mellett látható bronz relief, amely az 1552-es ostrom mozgalmas csatajelenetét ábrázolja; Mogyoróskán II. Rákóczi Ferenc bronz mellszobra; Esztergomban Lőrinc kapitányt ábrázoló kőszobra; Makón József Attila bronzszobra (ugyanez Veszprémben is); Tordason Petőfi Sándor bronz mellszobra; Celldömölkön Berzsenyi Dániel kő mellszobra; Vanyolán Vajda Péter mészkő-mellszobra, Miskolcon Semmelweis Ignác egész alakos bronzszobra, stb.

Összeállította:

Kerecsényi Zoltán,
az Elsősorban pápai Városbarát Egylet (EpVE) ügyvivője,
az EpVE–Vajda-emlékprojekt koordinátora

(Elhangzott a magyar közművelődés nagy egyénisége, Vajda Péter halálának 175., Tar István Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész – Vajda Péter vanyolai szobra alkotója – elhunytának 50. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen, 2021. július 2-án, Vanyolán, az egykori iskolaépület előkertjében.)

* https://epa.oszk.hu/02000/02042/00457/pdf/EPA02042_ujpesti_naplo_2020_18.pdf (14. p.)

(Fotók forrása: EpVE)