„A diófáról nem lehet lelkesedés nélkül írni. Ő a kert nesztora, szeniora, bölcs, öreg uralkodója. Magas és szélesen elterülő koronája sok helyet követel. Mégsem sajnálom tőle, mert a diófa kínálja a legszebb, legillatosabb lombsátrat; az ő árnyékában otthon érzi magát a kertész, mert az ide állított ülőalkalmatosságon a legkellemesebb tavasztól őszig reggelizni, olvasgatni, délután egy jóízűt szunyókálni, vagy barátokkal egy pohár pincehideg bort, forró, illatos kávét elfogyasztani, esetleg egy izgalmas ultipartit eljátszani. És persze a frissen szedett, feltört, meghámozott dió se utolsó dolog, különösen, ha néhány szem édes szőlőt is nyújt hozzá a kert… A magyar ember hagyományosan szereti a diófát. Sokat ültettek belőle a legelők köré, az utak mellé, a szőlők közé és a kertekbe… A diófa nálunk őshonos növény; a honfoglaló magyarság vándorlásai során már megismerkedett vele, és itt régi ismerősként találta, gyűjtögette és fogyasztotta termését...” – írja a napokban 101. életévében elhunyt dr. Bálint György – Bálint gazda – egy pár évvel ezelőtti cikkében, akinek kedves emlékét ezzel az alábbi – dr. Vitányi Iván professzor úrral – közös archív fotónkkal idézem föl ezúton jó szívvel. Fonassék be lelke az Élet kötelékébe.

A fönti nyitóképpel – a tegnapi Naplementekor készített fotómmal – jelentem, hogy az idei dió, a „zölddió” méretbeli növekedése Pápa környékén is jól halad; ezekben a napokban indul meg a dió csonthéjának keményedése, mely egészen szeptember elejéig tart, majd aztán kezdődik az érés.

A közelmúltban, az Ars Sacra Fesztivál egyik vidéki programja keretében, a pápai református Ótemplomban egy igen érdekes előadást hallhattam az MTA Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetéhez tartozó Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert kurátorától, Fráter Erzsébettől. A tudós előadó több száz fotóval illusztrált, „A Biblia növényei” címet viselő kötete alapján beszélt hallgatóságának – kóstolóval is egybekötötten – a Szentírás növényeiről, gyümölcseiről. Ezek közül a diófa, a dió különösen megragadott, hiszen ez az, ami nálunk is szélesen ismert, kedvelt, nálunk is simán megél, s amelynek termését – napi három-öt szemet pucoltan – jómagam is gyermekkorom óta napi rendszerességgel fogyasztok, és ezt jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek is, hiszen már ekkora adag is elegendő ahhoz, hogy a diófogyasztás kedvezően befolyásolja az ember egészségét. Tudományos kutatások támasztották alá, hogy a cukorbetegeknek különösen ajánlott, ugyanis magas Omega-3 tartalma miatt javítja a szervezet inzulintermelését, emellett védelmet nyújt a szív- és érrendszeri betegségekkel szemben. Magas antioxidáns tartalmának köszönhetően, fogyasztásával a rákos sejtek elszaporodása is leküzdhető. Nem érdemes tehát drága multivitamin-tablettákra költeni.

„A hosszú, egészséges élet titka csonthéjba van zárva!” – tartja az ősi mondás. Nem véletlen, hogy a régi időkben is, már a Szentföldön is, elsősorban a Genezáreti-tó környékén is termesztették a diót. „A diófás kertekbe mentem vala alá, hogy a völgynek zöld fűveit lássam…” – olvasható az Énekek Éneke 6,8-ban. Jeruzsálem környékén, Salamon király kertjei között is ott volt a diófás kert, mely messze földön híres volt szépségéről. 1Mózes 43,11 szerint – a világon a legelsőként leírt ajándékozás szerint – Jákob fiai diót is vittek Egyiptomba ajándékba: „És monda nékik Izráel az ő atyjok: Ha csakugyan így kell lenni, akkor ezt cselekedjétek: Vegyetek e föld válogatott gyümölcseiből a ti edényeitekbe, és vigyetek ajándékot annak a férfiúnak; egy kevés balzsamot, egy kevés mézet, fűszerszámokat, mirhát, diót, mandulát.”

„A dió ősi Krisztus-jelkép: ahogy a dió a héjában, a Megváltó anyja méhében, majd a sziklasírban rejtőzködött.” – jegyezte le a mondást a kiváló művészettörténész, Tészabó Júlia. Fontos ókeresztény jelképként is számon tartották a diót. Ennek említései, ábrázolásai kapcsán a jeles magyar bio-diótermesztő, Orosz Péter hallatlanul értékes munkájában, a „Könyv a dióról” címűben olvashatjuk:

„A zöld burok az ember húsának felel meg, a dióhéj a csontjának. Az édes dióbél a lelket jelképezi, a dióbél olaja pedig a fény forrása, vagyis a tudás jelképe… Szent Ágostonnak tulajdonítják a következő hasonlatot: A zöld burok keserűsége az Úr szenvedését fejezi ki. A fás dióhéj Krisztus keresztfája, és belül az édes mag, a dióbél maga Krisztus, az élet…”

De például a neves reformátorról, Luther Mártonról is följegyezték, hogy gyermekkora óta nagyon szerette a diót:

„Rendkívül szigorú szülei voltak, amikor egyszer az anyja a kis Martin iskolatáskájában egy diót talált, úgy megverte, hogy másnap véraláfutással ment iskolába. De a dió szeretete nem verhető ki az emberből. Amikor a kis Martinból a nagy Luther Márton lett, inkább ideológiát körített a dió köré, minthogy lemondott volna róla. A karácsonyi dió-ajándékozást nem más, mint maga Luther emelte ki a népszokások közül, és fejlesztette általános szokássá. Ő maga rendszeresen ajándékozott diót a gyermekeknek, hogy Jézus születése minél emlékezetesebb legyen számukra. A dió – jelképes értelemben – Krisztusra utalt, aki elhoz az embereknek minden jót…”

A dió és a Mária-Jézus hasonlat kapcsán talán egy sokak előtt ismert képi ábrázolást is meglehet említeni: Maarten van Heemskerck művét, a „Szent Lukács a Madonnát festi” címűt. Németh István: „Egy legendás orvos-festő: Szent Lukács” című 2005-ös cikkében az alkotáson a kisded Jézus bal lába mellett fölfedezhető, feltört diót Krisztus isteni voltára, illetve kereszthalálára utaló jelképként említi; de ismert a néphit szerinti magyarázat is, miszerint a három királyok, a napkeleti bölcsek vihették Jézusnak a diót.

Ugyancsak Orosz Péter írja:

„Teológusok manapság is a diófát a kereszténység jelképeként ábrázolják. És ugyanarról a tőről nőtt ikerfáját pedig a zsidó vallás jelképeként, az itt látható képi szimbolika alapján.

A két vallás közös tőről fakad. És bár már az alapjuknál elkülönültek, párhuzamosan fejlődtek, terebélyesedtek. A dióhéj pedig közös csónakjuk, amelyben ha tetszik, ha nem, együtt kell hajózniuk. A kép a zsidó-keresztény párbeszéd szükségességének illusztrációja. Ha a zsidókról beszélünk, a mohamedánokról is mindig beszélnünk kell. Különben nem vagyunk korrektek. A dió a mohamedán vallás jelképe is. Szufi, az egyik legelső Korán-magyarázó szerint a dió az iszlám vallást jelképezi. A héja a vallási törvényeknek, a Sariának a jelképe, amely összefogja a vallást. A dió bele a Tariqa, olaja pedig, ami bár láthatatlan, de mégis mindenhol jelen van a dióban, a Haqiqa. Vagyis, a dióbél a héj nélkül nem nő meg, és viszont, a dió héjának se célja, se értelme a bél nélkül. A Saria a Tariqa nélkül olyan, mint a test lélek nélkül, és viszont, a Tariqa a Saria nélkül nem kap védelmet, nem is létezhet nélküle. Egyik is, másik is teljesen nélkülözhetetlen…”

„Szapora diótermés szapora gyermekáldással jár.” – tartja a régi magyar népi mondás. A magyar néphagyományban, a Luca napi népszokásokban szerelmi jelképként is szerepelt dió, a lányok diót szoktak kötni zsebkendőjük sarkába. Nem véletlen az sem, hogy nálunk karácsony ünnepe sem múlhat el a dió nélkül. A legszebb, sokszor aranyra festett diók a karácsonyfára, a tápláló és ízletes dióbél pedig a karácsonyi süteményekbe kerül.
Már a rómaiak Pannóniában is ültettek diót, honfoglaló őseink ezen alapokra épült diótermesztést találtak a Kárpát-medencében. Dió szavunk bolgár-török eredetű, talán levédiai tartózkodásunkkor keletkezhetett. Számos magyar helységnevünkben is benne szerepel a dió szó, s főként a dunántúli szőlőhegyek jellegzetes fájaként láthatjuk, de sokat találhatunk belőle a Balaton-felvidék meleg, száraz lejtőin is.

Nem csak a dióbelet, mint táplálékot, hanem a diófa egyéb részeit is ősidők óta fölhasználja az ember.

„Hippokratész már az ókorban írásba foglalta a dió gyógyhatását, kiemelve a zöld dióhéj féreghajtó tulajdonságát. E mellett gyomor-, máj- és vesebetegségek gyógyítására is javasolta a diót. A gyógyászatban a diófa részei közül hosszú ideig a diólevél és a zöld termésburok állt vezető helyen. A diólevél teáját gyomorerősítőként, vértisztítóként, emésztéssegítőként tartják számon, de borogatásként kiütések, ekcéma, fagyások ellen is javasolják. Régebben a levél főzetét hajhullás ellen, illetve hajszínezésre is használták. Nemrég végzett kutatások során derült ki, hogy a dióbél és a belőle préselt dióolaj nem csak finom, hanem jelentős a koleszterinszint-csökkentő hatásuk is. A dióolaj a bőrápolás egyik fontos alapanyaga, ezen felül egyes finomabb parfümökben is felhasználják.” – olvashatjuk a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóságának cikksorozatában.

Természetesen az irodalomban is megtalálhatjuk a diót; részlet kiváló, múlt századi magyar költőnk, a néhai pápai diák, Nagy László „Dióverés” című költeményéből:

„Áll a diófa, és érett / kincsei válnak tőle: / szellő ha bántja az ágat, / buknak a földre. / Szaporább kopogás, csörgés / támad, ha jön az ember, / s bottal az ágak bogára / boldogan ráver. / Földre, fejekre, kosárba / kopog a dió-zápor, / burkos dióra a gyermek / kővel kopácsol. / Már, mintha álmodnék, hallom / zaját a jó örömnek, / darálók forognak, diós / mozsarak döngnek. / Fagyban és nagy havazásban / meg kell maradnunk jónak / s tisztának is, hogy örüljünk / csörgő diónak.”

Végül, elgondolkodtatóak Horváth István Sándor lelkipásztor sorai: „Ősszel autóval közlekedve el szoktam nézni azokat az embereket, akik az út menti diófák alatt diót keresgélnek. A senki földjén, vagy legalábbis úgy gondolják ez a föld senki másé, csak az övék. A hagyomány szerint ez az ő diófájuk, ez a dió őket illeti. Egyesek csak kis vödörrel jönnek, mások hosszú póznákkal, botokkal felszerelkezve, hogy leverjék a még fán lévő termést. Keresgélnek a gazban, mert az már nem jut eszükbe, hogy könnyebb volna a munkájuk, ha lekaszálnák a füvet. Vagy úgy gondolkoznak, hogy azért sem kaszálják ők le a füvet, hogy aztán más találja meg könnyebben a diót. Néha egymással is összevesznek, kinek a dédapja, ükapja járt ide korábban diót gyűjteni. Mert bizony annyira finom lehet a gépkocsik kipufogógázában érett dió, hogy megér egy százéves perpatvart két család között. A sorban már több fa kiszáradt, évek óta egyetlen odajáró diószedőnek sem jut eszébe kivágni. És az ilyen helyeken soha nem látni senkit, aki diófát ültetne. Mert mindent csak várnak az élettől, várnak az Istentől, várnak az államtól. Pedig a diófák nem élnek örökké. Nem kellene néha ültetni néhányat? …ha várjuk, hogy az ingyendió az ölünkbe pottyanjon, még nem tettünk semmit. Talán csak a gyerekeid vagy az unokáid fognak enni a terméséből, de menj és ültess egy diófát!”

Jó idei, hazai, pápai – Pápa környéki dió-érést és termést!

Írta-összeállította:

Kerecsényi Zoltán

( Képek forrása: Kerecsényi Zoltán,
Kerecsényi Zoltán-archív,
commons.wikimedia.org,
dioskonyv.hu )

_{Felhasznált és ajánlott irodalmak, idézetek forrásai:}

<sub>- A Körösvidék tájhonos cserjéiről és fáiról – 9. rész. = http://www.kmnp.hu/print.php?pg=news_179_3408&nyelv=0 (Letöltés ideje: 2020. június 24.)
- Bálint gazda: 39. hét: Dió – őshonos fája alatt a fű se nő. = https://balintgazda.hu/minden-heten-szuret/szeptember/dio.html (Letöltés ideje: 2020. június 24.)
- Fráter Erzsébet: A Biblia növényei. Scolar Kiadó, Budapest, 2017.
- Horváth István Sándor: Napi evangélium – Elmélkedés (2014. augusztus 20.). = https://evangelium.katolikus.hu/indexrss.php?ma=2014-08-20 (Letöltés ideje: 2020. június 24.)
- Nagy László: Versek és versfordítások. Holnap Kiadó, Budapest, 2004.
- Németh István: Egy legendás orvos-festő: Szent Lukács. = http://www.orvostortenelem.hu/tankonyvek/tk-05/pdf/2.12/nemeth_szent_lukacs.pdf (Letöltés ideje: 2020. június 24.)
- Oláh Andor dr.: A természet patikája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987.
- Orosz Péter: Könyv a dióról. = https://dioskonyv.hu/ (Letöltés ideje: 2020. június 24.)
- Tészabó Júlia: Karácsony – Magyar hagyományok. Kossuth Kiadó, Budapest, 2007.</sub>