Idén a Pápa, Világos utca 20. előtt, a tavaly az Egylet által készíttetett új városi Nagy László-emléktáblánál gyűltek össze a híressé vált néhai pápai diák halálozási évfordulónapjához kötődően. A megjelenteket Kerecsényi Zoltán lokálpatrióta, az EpVE-ügyvivője köszöntötte, felhívva a figyelmet arra, hogy idén lesz kilencvenöt éve, hogy megszületett a neves magyar poéta. Felolvasta a Tiszatáj 1975. júliusi (gyűjteményében őrzött eredeti) lapszámából Kovács István: A halál ajkain című költeményét, valamint bemutatta a Kisdobos egy szintén nála őrzött, régi, több évtizeddel ezelőtti számát is, amelyben Nagy László Tengeritörők című verse található.

A költő Tűz, Ki viszi át a Szerelmet és Anyakép című poémáit pedig Vennes Györgyné, Kecskés Istvánné, illetve Horváth Lászlóné tolmácsolták a megjelenteknek. A rövid főhajtás végén elhelyezésre kerültek a tisztelet emlékszalagokkal átkötött koszorúi az egykori lakóház helyén álló emlékjel, illetve a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma Március 15. téri főépülete homlokzatán lévő relief alatt is.

(Forrás: EpVE-Hírlevél,
Fotók: EpVE-SZR)

Nagy László Kossuth-díjas költő, műfordító, szerkesztő 1925. július 17-én, a Pápa közeli Felsőiszkázon látja meg a napvilágot. („Átkozott és babonás konzervált őskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában…”) Pápán 1938 és 1945 között tanul, előbb a Római Katolikus Polgári Fiúiskolában, majd a Pápai Református Kollégium Kereskedelmi Iskolájában. Ez idő alatt – a második világégés vészterhes évei alatt – anyai nagyanyjával, s unokatestvéreivel lakik a Zöldfa utca – mai Világos utca – 20. szám alatt, egy udvari, kis szoba-konyhás lakásban. („Itt a diák, aki voltam, repedő egek alatt…”) Pápáról aztán Budapestre kerül, tagja lesz a Dózsa György Népi Kollégiumnak, előbb a Képzőművészeti Főiskola rajz szakos, majd a budapesti egyetem magyar irodalom-szociológia-filozófia, valamint orosz szakos hallgatója lesz. 1949-52-ben ösztöndíjjal jár Bulgáriában, – a bolgár népköltészettel foglalkozik. („A bolgár népköltészetet 1951-ben fedeztem fel magamnak, hosszabb szófiai tartózkodásom idején. Meghatott fürgesége, robosztussága, költői vakmerősége. Tétovázás nélkül fordítani kezdtem. Munka közben szinte állandóan éreztem, hogy amit csinálok, az nem egyszerűen műfordítás. A papírra vetett soroknak a magyar népköltészettel rokon hangon kellett szólniok.”)

Verseiben gyermekkora élményei adják a központi témát, a parasztvilág szokásrendje, a keresztény kultúra, a természet és az ember érintetlen kapcsolata, a babonák világa, a folklór. 1953-56-ban a Kisdobos szerkesztőségi munkatársa, 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa. Hamar kiábrándul a világháború utáni magyar időkből („…elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban…”), az 1956-os nemzeti tragédia mélyen megrendíti, új kötete is csak 1965-ben jelenik meg. Korábbi versei idilljét a csalódottság, a humánus értékek veszélyeztetettségének kifejezése, a látomásos költészet váltja fel. A dalformától a hosszúénekek felé mozdul el, mitológiát építve a népköltészet formanyelvével az epikus tartalomnak. Tragikus hírtelenséggel, 1978. január 30-án hal meg Budapesten. Ágh István költő bátyja és Szécsi Margit költőnő férje volt.

A költő nem tévedhet – Nagy László portréfilm, 1975. – részlet – :

„Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.”
(Nagy László)