Petőfi-sorozatának részeként az „Elsősorban pápai” Városbarát Egylet (EpVE) soron következő ankétjára került sor 2018. szeptember 14-én, melynek ezúttal szakavatott előadója is volt. Az aktuális téma Petőfi költészetében, – Petőfi filozofikus költészetében való elmélyülés volt.

Mint azt bevezetőjében az EpVE ügyvivője, Kerecsényi Zoltán elmondta, az Egylet az elmúlt hónapok folyamán főként Petőfi „pápaiságához” köthető témákat elevenített fel, ezek sorában foglalkoztak Petőfi Pápán született költeményeivel, baráti kapcsolataival, összeállítottak-közreadtak egy Petőfi-zsebfüzetet is, legutóbb Dienes András múlt század közepi gyűjtése nyomán egykori pápai Petőfi-legendákat elevenítettek fel, az elkövetkezendő hetekben készülnek a kastély előtti Petőfi-szobor 45. évfordulójára, emlékeztetnek Petőfi Pápa környéki kortársai közül az idén évfordulós nevesebbekre, köztük a Bakonytamásiban nyugvó Tatay Sámuel lelkész, ’48-as nemzetőr alakjára, majd az ugyancsak néhai neves pápai diák, ihászi honvéd, költő, későbbi híres református püspök: Pap Gábor és Petőfi költészeti munkásságának összehasonlításával is foglalkozni kívánnak, de most ezúttal a költőóriás kevésbé ismert oldalát szerették volna kicsit megvilágítani, – méghozzá a töprengő, a gondolkodó Petőfit.

Írhatott-e egyáltalán filozofikus verseket egy huszonhat és fél éves korában az élők sorából eltávozott szinte gyermekember? Tudatosíthatta-e az emberi létezés nagy kérdéseit? Ezen kérdésekre kereste a választ „Gondolatok Petőfi filozofikus költészetéről” címmel tartott előadásában dr. Reisinger János irodalomtörténész, aki előadása fókuszába elsősorban Petőfi Sándor „Bölcselkedés és bölcseség” című 1847 őszi versét, valamint az 1847 tavaszi „Világosságot!” című hatalmas rapszódiáját állította, mely – ha lehet mondani – még a „Gondolatok a könyvtárban” című igen kimagasló Vörösmarty-féle bölcseleti költeményen is túltesz.

Az előadó meglátása szerint a romantikus-szerelmes és forradalmár-nemzeti hős Petőfit szinte mindenki ismeri, de a gondolkodó Petőfit kevesen. Egy igazi gondolkodót az évek érlelnek ki, de Petőfi szinte gyermekként halt meg. Viszont ennek ellenére is ez az ifjú zseni a legtisztábban, a legkövetkezetesebben, a legmélyebben gondolkodó magyarok egyike volt; Petőfi a maga huszonhat és fél éve alatt körülbelül egy olyan hét-nyolcévnyi intenzív alkotás után gyakorlatilag mindenről véleményt nyilvánított, s olyan spontaneitással, és olyan meggyőző erővel, hogy költészetünkből azóta szinte senki sem.

Petőfi Sándor számára éppúgy elviselhetetlen volt a tehetetlenség, mint az igazságtalanság. A világ tágasságában gondolkodó poéta a „Világosságot!”-tal a használni vágyás filozófiáját vezette le. Használni szeretett volna a világnak, a kérdések kérdését ebben lelte, nem pedig a „lenni vagy nem lenni”-ben. „Nem kérdem én, hogy mi leszek? / Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok / S miért vagyok? … De hogy használjon társinak. / S használ-e vagy sem? / A kérdések kérdése ez, / És nem a »lenni vagy nem lenni?«”
Kérdésfelvetése hasonlatos volt Vörösmarty „Gondolatok a könyvtárban”-jához, ahol a szellem gyümölcseinek hasznosságáról értekezett. Vörösmartyt is az érdekelte, hogy használtak-e a szerzők, a könyvek, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb”, illetve hogy merre haladhat a világ folyása.
A „Világosságot!”-nak – fennmaradt kézirata szerint – először „Az emberiség sorsa” címet akarta adni Petőfi; nem véletlenül, hiszen összességében az emberi lét értelmét kutatja benne a költő. Kérdésével, hogy „Használ-e a világnak, aki érte / Föláldozá magát?” valójában kételyek gyötörték, de hinni akarta, hogy a történelem egy boldogabb világ – „az átalános boldogság kora” – felé halad. Ezért érezte oly hallatlanul fontosnak azokban az időkben költészetével a népet a szabadság útjára terelni, majd pedig ideája, a végső cél, a minden elnyomástól, minden igazságtalanságtól mentes emberiség világszabadsága felé irányítani.

Fotó: Pápa-ma.hu