Vigyázat az írás spoilert tartalmaz!

Egy koponya, aki képes a dobozon kívül gondolkozni. Több mint 150 ember három évnyi kitartó, szenvedélyes munkája. És elkészült egy újabb csoda, a Death Stranding 2: On the Beach. Egy csoda, amely a mainstream elvárásainak hátat fordítva, önfejűen a maga egyedi útját járva tapasztja magához az ámuldozó embereket.

Jómagam nem játszottam végig a játékot, viszont a kedvenc youtuberemen keresztül újra belecsöppenhettem a Death Stranding groteszk, abszurd, kifacsart, de annál zseniálisabb világába. A Death Stranding 2: On the Beach nem okozott csalódást. Egy olyan történetet tárt elém, amely tele van szenvedéssel, gyásszal, önfeláldozással, de ugyanakkor boldog, megdöbbentő, humoros pillatanokkal is. Hideo Kojimának és a csapatának megint sikerült egy olyan játékot összeraknia, amely örök nyomot hagy a videojátékok birodalmában.

A pusztulás és remény viadala

A Death Stranding 2-ben ugyanaz a pusztulás szélén álló, apokaliptikus világ köszön vissza, amellyel megismerkedhettünk a videojátéksorozat első részében: összemosódott élő és holt világ; e világon ragadt, gonosszá vált lelkek; mindent elemésztő kátrány; öregedést előidéző eső és még megannyi hihetetlen jelenségből álló természet. A Last Stranding, amely az emberi faj végső kihalását okozhatja, egyre közelebb van. A megmaradt emberiség egy ilyen szélsőséges világban próbál újra egymásra találni és összekapcsolódni, hogy együtt ismét életképessé tehessék a haldokló bolygót, és megakadályozzák a Last Strandinget.

A játék során újra a kissé rideg, de a szíve mélyén érzőlelkű, keményfejű Sam karakterét irányíthatjuk, akire most az a küldetés vár, hogy, felkapcsolva a játékbeli internetre, újra egységessé tegye Mexikót és Ausztráliát, és összekapcsolja őket Amerikával. A kihívásokkal és nehézségekkel teli útját egyrészt az első felvonásban megismert Fragile, Deadman és Heartman, segítik, másrészt új karakterekkel bővül a társaság Rainy, Tarman, Charlie, Dollman és Tomorrow személyében. A történet során a BB-28-ként megszeretett Lou központi szerepet kap. Az első rész főgonosza, Higgs továbbra is Sam végzetét szeretné előrébb hozni. Megismerhetjük a meggyötört, tragikus sorsú Neil Vanat, akitől Sam olyan tényeket tud meg, amelyek teljesen megváltoztatják a saját életéről vélt igazságokat.

A történet egyedisége és mélysége

A Kojima Productions újra egy felejthetetlen, fejkapkodós történetet rakott össze, amely egyből magába szippant. Hemzseg az eredeti, megdöbbentő és szenzációs elemekkel, amelyekkel aligha találkozhatunk a mainstream média egyhangú, kiszámítható palettáján. Minden karakter rendelkezik valami egyediséggel és saját, kidolgozott háttértörténettel rendelkezik. Samnek nem csak egy egyszerű küldetést kell végrehajtania, hanem közben meg kell küzdenie a személyes poklával is. A gyásznak, az önfeláldozásnak, az összetartozás érzésének, az apai szeretetnek és a kitartásnak kiemelkedő szerepe van a történetben.

A Death Stranding 2: On the Beachben egy olyan történetet kapunk, amely nem csak szórakoztat, hanem tanít is minket, amely értékelendő. Sam és Lou különleges kapcsolata egyrészt bemutatja, hogyan gondoskodjunk egy gyermekről, másrészt felkészíthet arra, hogy az elengedés néha mennyire meghatározó lehet ahhoz, hogy haladjunk az életben. A DHV Magellan hajó kicsit sem hétköznapi legénységével a játék a barátok, az összetartozás és az egymás támogatásának fontosságát helyezi előtérbe. Max karakterfejlődésével végig kísérhetjük azt, hogy a megfelelő emberek között a legzárkózottabb egyéniség is képes lehet kibontakozni, amely pozitív hatást jelenthet az életére.

Középpontba kerül az AI és világmegváltó szerepének a megkérdőjelezése. Vajon az AI képes lehet egy új fajt létrehozni? Megérné-e ez a világnak? Az emberiség csak úgy tudna tovább fejlődni, ha kihal és átadja a helyét az AI-nak és a „holtaknak”? Többek között ezek a kérdések merülnek fel a játékban, amely reflektál a való világban zajló AI-dilemmára.

Szeretet, humor és fájdalom

A játék nem spórol azzal, hogy az érzelmek között lökdösse az embert. Az egyik pillanatban elolvadunk a cukiságtól, két perccel később meg összetörik a szívünk. A komor, apokaliptikus hangulatot abszurd, humoros jelenetek törik meg, amelyeknek látszólag semmi értelmük, de mégis röhögve nézzük végig. Én is sokszor vontam fel a szemöldökömet, hogy most ez mégis hogy jön ide, de aztán úgy voltam vele, hogy éljük át a pillanatot, ha már egyszer ez történik. Néha a való életbe is kell némi komolytalan, önfeledt kikapcsolódás a sokszor monoton, rohanó világból, hogy ne golyózzunk be, és ezt a játék ötletes jelenetekkel oldja meg.

Monotonitás és zseniális jelenetek keverése

A „futárkodásos” rész miatt a játékosok sokszor unalmasnak, monotonnak érzik a játékot. Volt, aki megjegyezte, hogy alváshoz megfelelő fehérzajnak, és amikor jönnek a szinematikus, brutális jelenetek, akkor felriad, és figyel. De szerintem ezek a részek arra szolgálnak, hogy a játékost nyugalomba helyezzék, hogy aztán egy világrengető eseménnyel kizökkentsék ebből. A Death Strandingnek pont az az egyik tehetsége, hogy egyszerre képes egy szelíd, nyugis, de egyben „agyfelrobbantós” játékot nyújtani. A való világ is borongós, szomorú, egyhangú, vidám és pörgős hétköznapok váltakozásából áll.

Viszont vannak olyan részek, amelyekbe úgy gondolom, hogy több energiát és kreativitást vihettek volna bele. Többféle indokot is kitalálhattak volna arra, hogy a DHV Magellan miért nem tudja elszállítani Samet; lehettek volna olyan küldetések, amelyek csak gyalog teljesíthetőek, mert azzal, hogy mindenhova el lehet jutni autóval, kiveszik az, ami az első játékban meghatározó volt: hogy Samnek meg kell küzdenie a természet veszélyes elemeivel, muszáj összetűzésbe keverednie a lelkekkel, és nem tudja őket csakúgy kikerülni, eltűnik az igazi „futárélet”. De tán az, hogy ezekre nem figyeltek oda jobban, megbocsátható, hiszen a történet fenomenális lett.

Élethűbb vizuális élmény és kifinomultabb harcrendszer

A grafika rengeteget fejlődött az első játékhoz képest, pedig már az is egészen szép, élettel teli világgal büszkélkedhet. A karakterek, a természeti világ, a mozdulatok mind-mind sokkal valóságosabbnak érződnek. Az, hogy látszódjanak a kavicsok a vízben, vagy, hogy a hó letaposva maradjon, amikor rálépünk, nem kevés időt, energiát és technikai hozzáértést igényel. Az arcok és a testek anatómiailag olyannyira kifinomultak, hogy már-már olyan érzést kelt, mintha húsvér emberek szorultak volna bele a játékba. A harcrendszeren is sokat javítottak, amelynek köszönhetően az összeütközések élvezethetőbbé váltak.

Te vagy Sam

A Death Strandingben a főszereplő Sam beszél a legkevesebbet. Néha-néha mond egy-két mondatot, de a legtöbbször csak figyel, esetleg hümmög egyet, ha valaki hozzá beszél. Hideo Kojima, a játék ötletének megalkotója, úgy akarta, hogy a játékos Sammé váljon, még akkor is, ha nem first personban viszi végig a játékot. Ne csak végig kövessen egy előre megírt forgatókönyvet, hanem önálló gondolatokat, érzelmeket, véleményt alakítson ki. Ezzel a játékos azt az illúziót kaphatja, mintha ő is részese lenne a csapatnak, vele történnének az események, ő az, aki „visszabeszél” a karaktereknek, és emiatt mélyebben átérezheti Sam érzéseit.

Most akkor mégis mi van?

A Death Stranding híres arról, hogy mindent csak a végén tisztáz, ha egyáltalán tisztáz. Az első néhány órában a játékos nem kap mást, csak teljes összezavarodást. A végigjátszás közben folyamatosan spekulál, elméleteket gyárt arról, hogy ez meg ez vajon miért így történt, és mi lehet a következménye. És aztán kiderül, hogy valami teljesen más történt, mint ahogy azt vélte. A játék bemutat egy igazságot, aztán csavar rajta egyet, és valami teljesen más lesz a végső igazság. A végkifejletet szinte lehetetlen kiszámítani.

De csak szinte, mert annak ellenére, hogy egy-egy húzásával tudott meglepetést, döbbenetet okozni, a Death Stranding 2-ben a teljes összezavarás kicsit gyengébbre sikerült. Néhány cselekményszálnak ki lehetett következtetni a lépéseit, ezért nekem a rejtelmesség megsérült. Szerintem ráfért volna a játékra még, ha kicsit jobban elbújtatja a fontosabb eseményeket, hogy csak tényleg akkor világosodjunk meg, amikor a játék akarja, és emiatt tökön ülve várjuk, hogy végre minden kiderüljön, mert különben belebolondulunk a tudatlanságba.

Ettől függetlenül nem lehet elvitatni, hogy a Death Stranding 2: On the Beach-csel ismét sikerült valami egészen mást alkotni. Filmszerűségével, csodálatos történetével tovább reformálja a videojátékok világát, megalkotva a művész videojátékok fogalmának alapjait. Az egytől-egyig eredeti, mélységekkel rendelkező karakterek, a lélegzetelállító képi világ, a bravúros jelenetek megkomponáltsága kiemelkedővé teszi a Death Stranding 2: On the Beach-et, amelyen nem lép könnyedén túl az ember.

Mit hoz a jövő?

Bár az elején elindult konfliktusok megoldódtak, a világ továbbra is szenved. A játék nem kapott teljes lezárást, amely azt sejteti, hogy a sorozat tovább folytatódik. Elméletek folynak arról, hogy valószínűleg Afrika vagy esetleg Európa kontinense következik, de addig, amíg a stúdió nem jelenti be hivatalosan, hogy egy újabb rész fejlesztésébe kezdtek, és nem jön ki egy új előzetes, nem lehet pontosan tudni, hogy mire várjunk egy esetleges következő részben.

Kiknek ajánlom?

A Death Stranding nem egy hétköznapi történet. Tán azok élveznék a legjobban, akik egyszerre szeretik a nyugalmat és a pörgést. Türelmesek, de egyben szomjazzák az izgalmakat. Már unják a sablonos történeteket, és azt szeretnék, hogy a sarkon befordulva ne egy újabb utca várja őket, hanem egy fekete lyuk, amelybe szívesen ugranak bele, hátha egy új dimenzióba repíti őket. Szerintem mindenképpen megéri „elvesztegetni” több napot az életünkből erre a videojátékra, mert, kiszakítva minket a valóságból, maradandó élményt nyújt.

Bernáth Ramóna
Fotó: Creative Commons