Ha valaki Móra Ferenc nevét említi, akkor szeme előtt a magyar ifjúsági irodalom legismertebb klasszikusának alakja jelenhet meg. Máig emlékszem kisiskolás koromból azokra a kedves Móra-írásokra, amelyek által először ismerkedhettem meg kisgyermekként az olvasással. A mai napig őrzöm kisiskolás olvasókönyvemet, amelyben a „Hogyan tanultam meg olvasni?” kedves kis története, a jégvirágok mezejébe belekapart, fordított „s”-ses „kincs”-ével az apa-fiú kapcsolat egyik szívhez szóló, s megható emléke lett számomra.

„Kunyhóból jő mind, aki a világnak szenteli magát…” – vetette papírra egykoron Petőfi Sándor. Igaza volt, hiszen ő is, őelőtte is, és őutána is számos tehetséges magyar rímfaragó, tudós, a nemzet számára példaadó látott napvilágot a szegénységből, „lent”, „kunyhóban”. Mórára ez aztán nagyon is igaz. Kiskunfélegyházán, egy kicsiny, nádfedeles viskóba születve, egy foltozószűcs férfi és egy kenyérsütögető asszony gyermekéből válik majd ismertté – közismertté, elismertté: íróvá, újságíróvá, tanárrá, múzeológussá, régésszé. „Nem származom ugyan fényűző családból. Ősi várkastélyunkba, mely nem kacsalábon forgott, hanem kenyérsütő lapáton, és címerében szűcstűt viselt, a világegyetem minden fényei közül csak a napfény volt bejáratos.” – emlékezik kiskorára az író.
Ha oly gyakran a kenyérhéjas-kenyérbeles-bundásgombócos, héjában főtt krumplis, háromfogásos vacsorákat ették is legtöbbször, „a szegényes hajlékból csak tiszta szívet, nemes lelket kaphatott” a kis Móra – írja róla a neves irodalomtörténész, Balázs Mihály (1930-1999) Írók, képek című munkájában.

A szülőhely meghatározó Móra Ferenc életében. „Az én írásaimban félegyházi nap süt, félegyházi szél fúj, félegyházi sárgarigó fütyül. Ettől a várostól kaptam a kiskunok nyers, nyakas macsságát is. És az igazi életemet, áloméletemet itt is élem mindig…” – vall ekképpen élete delén.
A lokálpatriótaság, a népi öntudat és főként a ’48-as szellemiség az, amelyek igazán útravalói. Az idősebb Móra egész életében lelkesedik Kossuth Lajos eszményeiért és Petőfi Sándor költeményeiért. Ezt a város hivatalosságai nem veszik tőle-tőlük pozitívan; megszorultságukban éppen ezért nem számíthatnak segítségre sem.
De Móráék nem rendülnek meg sohasem. Ebből a rendíthetetlen Kossuth- és Petőfi-„pártiságból”, ’48-as hűségből ad át fiának élet-tarisznyájába az édesapa. A szülők, még ha oly nehézkes is a megélhetés, minden erővel a kis Ferenc szellemi művelésére törekszenek. Az olvasás és az írás első leckéit az otthon falai között kezdi, első olvasókönyve a kalendáriumoskönyv.

Kiskunfélegyházáról bizony nehéz az út Budapestig, a diploma megszerzéséig. Rengeteg áldozatvállalás, s főleg anyagi nyűg akad a földrajz és történelem szak elvégzéséig. Még csak gimnazista, amikor egy versét leközli a helyi lap. Bár ifjú korától fogva költő szeretne lenni, s inkább az irodalmat kívánja fő kenyérkeresetnek, a sors a tanári katedra felé sodorja. De szerencsére hamar kiderül, nem az iskola az ő legmegfelelőbb állomáshelye. Haladóbb gondolkodását az újságlapokon próbálja kamatoztatni. Szegeden egy ideig könyvtáros lesz, majd a Szegedi Napló aktív és hamar népszerű munkatársa – egy ideig főszerkesztője –. De nemcsak a szegedi lap hasábjain olvashatják legtöbbször kritikus véleményeit a társadalmi igazságtalanságokról és aktuális problémákról. Ír a Délmagyarországba, a Világba, valamint a Magyar Hírlapba is. Ma kevesen hiszik, de ez a kedves, s szelíd hangvételű író olykor-olykor igencsak heves véleményalkotó és politikus volt. Még felségsértési per is kijut neki, nem egyszer kényszerül bíróság elé állni életében. Nem hazudtolja meg ’48-as családi hevületét; ha kell, kipellengérezi a visszásságokat. Bátor publicisztikái révén országos hírre tesz szert, így több jeles közéleti szereplővel is ismertséget, jó barátságot köt. Többek között Pósa Lajossal (1850-1914), a hazai gyermekirodalom egyik úttörőjével, aki nem mással, mint az idén százhatvan esztendeje született és kilencven éve elhunyt, a „nagy mesemondóként” elhíresült Benedek Elekkel (1859-1929) indítja meg hazánk első irodalmi értékű gyermeklapját az Én Újságomat. Pósa ennek a lapnak nyeri meg Mórát, aki lelkesen vág bele a magyar ifjúsági irodalom felvirágoztatásába. Igen, felvirágoztatásába, mert valóban ő lesz ennek a legaktívabb, a legkiemelkedőbb munkálója ekkortájt – 1905 környékétől – Magyarországon.
Amellett, hogy íróasztalán sorra születnek a kitűnőbbnél kitűnőbb történetek – a Rab ember fiai, a Csilicsali Csalavári Csalavér, a Kincskereső kisködmön, a Dióbél királyfi stb. – szorgos munkása a szegedi múzeumnak. Régi korok kultúrájának tudós vallatójává válva ő ülhet a múzeumigazgatói székbe. Régészeti ásatásokba kezd, hivatali évei alatt Alföld-szerte rengeteg értékes leletet hoz felszínre a népvándorláskori, honfoglaláskori nyugvóhelyekből. Annyira szívvel-lélekkel végzi ezt az értékmentő tevékenységet, hogy nem egyszer képes még saját maga anyagi forrásait is mozgósítani egy-egy ügy érdekében.

Az emberiség múltjának szinte minden mozzanata érdekli. Különösen az ókori kultúra. Ennek egyik ékes bizonyítéka az antik kultúrát megbecsülő, de a kereszténység mellett hitet tévő, az Aranykoporsó címet viselő történelmi regénye, mellyel a harmadik évszázad végére, Diocletianus keresztényüldözéseinek idejére kalauzol egy szerelmi cselekmény által. Móra hű pontossággal szemlélteti a megpróbáló időket és annak alakítóit:
„A császár, aki természettől emberséges és szokásaiban egyszerű volt, mint uralkodó sokat bevérezte a kezét, és az emberek előtt sohase mutatkozott másképp, mint tetőtől talpig drágakövekbe és gyöngyökbe öltözve. Uralma elvi zsarnokság volt, nem ösztönös, hanem hidegen átgondolt, nem szeszélyes őrjöngés, hanem jóhiszemű rendszer. Alattvalóiban nem látott római polgárokat, csak elaljasodott, megbízhatatlan, az önállóságtól rég elszokott rabszolgákat. Elgondolása szerint a birodalmat csak az menthette meg, ha tökéletes rabszolgákká teszi azokat, akiknek semmi képességük nem volt már arra, hogy szabad emberekké válhassanak. Tudatosan tette egész rendszerét rabszolganevelő iskolává, amelyben nem tanítanak mást, mint vak engedelmességet egy isteni akarattal szemben, amely villámokba öltözve ragyog és öl…”

Ha Móra Ferenc életútját, sok-sok alkotását, sokrétű tevékenységének eredményeit végigvesszük, akkor egy rendkívül nagy és aktív pályát láthatunk. Rengeteget dolgozott életében. Ez az önemésztő munka aztán egészségébe is kerül. Életének ötvenöt esztendejében – nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1934-ben – teszi le örökre a tollat, s hunyja le szemét.

„Tudtam, hogy ez a halál és hirtelen eszembe jutott, hogy mennyi elintézetlen aktám van még nekem a földön.
– Ó, csak addig ereszd el a kezemet, – könyörögtem az Isten szomorú angyalának – míg végigálmodom az álmaimat, amik születésemkor nekem rendeltettek.
– Nem, nem! – húzott a hideg kéz az ablak felé.
Aztán az öreg nagyságámra gondoltam, akinek arca pipacsai elhullottak az életünk szúrós tarlóján és aki úgy marad, mint a szedett szőlő, ha engem eltakarítanak az Isten csűribe.
– Csak addig hagyj még itt, míg őróla gondoskodom. Nem akarok én neki többet hagyni, mint amennyit magyar író egy élet verejtékivel kereshet. Egy puha széket, amelyikben megbújjon, mint fázós magános kenderike, meg egy meleg kendőt, amelyik én helyettem betakarja.”

(Móra Ferenc: A vadember és családja – részlet)

A „kincset” szívében hordozó Móra Ferenc közel kilenc évtized távolából is itt van közöttünk. Iskolák, múzeumok, közösségek, szobrok, könyvkiadók emlékeztetnek rá; történetei ott vannak a magyar diákság tankönyveiben, szellemi vetélkedők feladataiban. A Móra-dédunokának, Vészits Andreának köszönhetően pedig – aki maga is íróember – pár év óta filmkockák (Anzix a búzamezőkről) is vallanak a nagy író életéről, bizonyítva azt, hogy nagyon is aktuálisak manapság a Móra-gondolatok országról-világról, életről, halálról.

Kerecsényi Zoltán

Móra Ferenc:
A szeretet az élet

Ha majd az ige bételik,
S az igért óra érkezik,
Az Örökkévaló szemén
Átalragyog egy röpke fény,
És a föltámadás igéivel
Az arkangyalnak jőni kell.

Az angyal szót fogad neki:
Aranyvesszővel megveri
Mohos sírhalmok oldalát,
És zengi ébresztő dalát:
Reggel van! Ujra nap süt! Emberek,
Ébredjetek, ébredjetek!

A hosszú rabság véget ér,
A földre újra visszatér
Az élet, s boldog vígalom
Zajátul zeng völgy és halom,
Hogy számüzetve elfut a halál,
S az angyalfecske egyre száll.

De sok-sok sírhalom felül
Tovább repül kedvetlenül,
Aranyvesszője nem suhog,
Ajka szomorún susog:
Nektek nincsen miért ébrednetek,
Mert senkit sem szerettetek!