„...semmi nem nyugtat meg, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom. A valódi lét kell; valódi emberek akarunk lenni. Az emberi szív saját képétől megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és várandós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idők óta, megmérhetetlen kínnal és megrendítő állhatatossággal. Ez az egyetlen fontos abban, ami eddig történt; ez az egyetlen érdekes abban, ami történni fog; ez az, amire a másik emberben kíváncsi vagyok; ez az egyetlen vonzó a könyvben, a képben, a szoborban és a muzsikában...” – gondolkodik ekképpen az emberi létről, az emberi megismerésről a felvidéki Eperjes nagy szülötte, elmúlt évszázadunk egyik legnagyobb irodalmára, gondolkodója, Hamvas Béla (1897. március 23. –1968. november 7.). Az a Hamvas Béla, akiről amikor először hallottam, nehezen hittem el, hogy élete delén egy egyszerű raktárosként, gyárkémények árnyékában, szürke ruhában, svájci sapkában vetette papírra örökbecsű gondolatait.

A jeles, erdélyi származású költő, Szőcs Géza írja erről a munkásruhában, legtöbbször gyári raktárak asztalánál alkotó magyar emberről: „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) - nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon milyenek lehetnek az ország írástudói? De, szétnézve az országban, mindent megértettek volna.”

Az ötven esztendeje elhunyt Hamvas kivételes ember, aki kivételes korba csöppen bele. Megtapasztalja a múlt századi világ minden visszásságát, s mindezek „mozgatórugóiról” nem rejti véka alá véleményeit. A nagy múltú felvidéki város, Eperjes, s a régi, lutheránus hitű családi közeg jó indítónak bizonyul. Az eredetileg Aschendorf-családnevet viselő édesapa, Hamvas József evangélikus lelkész, magyar-német szakos tanár, és író. Nehéz sorból, árvaságból nő fel, kemény, szívós munkával éri el céljait. Sopronban, Jenaban, Kolozsváron végezi tanulmányait. Számos elbeszélés, regény, kortörténeti vázlat, bibliai dráma kerül ki kezei közül. Az írás mellett tanít a pozsonyi evangélikus líceumban, mindaddig, amíg ki nem utasítják az országból. A kis Béla nevelésére különös gonddal figyelnek a szülők. Korán kitűnik, hogy a gyermek jó képességekkel rendelkezik, jó hallása van. Még alig tölti be tizedik életévét, amikor zongorához ül, s komponálni kezd. Szorgalmas diák, az érettségi letételét követően apja meg is jutalmazza: körutazáson ismerheti meg Európa nevezetességeit.

Az első világégés azonban mindent megváltoztat. A hazafias szellem vonzza az ifjút, cselekedni, tenni szeretne ő is szeretett hazájáért. Ezért pár társával el is határozza, hogy önként beáll a seregbe. Rövid kiképzést követően bele is csöppen a nagy vízbe, a háborús küzdelmek sűrűjébe, méghozzá az ukrán frontvonalra. Balul sülnek el a dolgok, súlyos idegsokk éri. Nem a katonaság az ő világa, valami hasznosabb után kellene néznie – gondolkodik –, ezért lábadozását követően egy rokonnál igyekszik kitanulni a cukrászmesterséget. A nyugalom viszont nem állandósul, behívót kap, immáron az olasz frontra. Azonban nem ér el odáig. A Szlovénián keresztül zakatoló szerelvény bombatalálatot ér, óriási szerencséje van, de a légnyomás következtében károsodás éri. A felgyógyulásban érzi, életének rövidesen gyökeresen meg kell változnia. Elmorfondírozik a körülötte zajló folyamatokon, s látja, hogy ami körülveszi, abból nem fog jó kisülni az ország és a világ számára. Apja sem bizakodik, meg is tagadja a hűségesküt a csehszlovákoknak, ami miatt hamar össze is kell csomagolniuk. Budapest befogadja őket. Béla ír, jelennek is meg már írásai. Újságíróként próbál állást vállalni a fővárosban. Sikerül a Budapesti Hírlapnál, majd a Szózatnál elhelyezkednie, ahol nem akárki veszi magához: a politika világában is jól megedződött nagynevű politikus és kiadó: Bajcsy-Zsilinszky Endre. Zsilinszky szintén felvidéki, lutheránus família sarja, rokonszenvezik az irodalmárokkal, segíti, patronálja megélhetésükben a megszorultakat. Hamvason kívül segít, lehetőséget ad publikálásra lapjaiban többek között József Attilának, Féja Gézának, Szabó Pálnak.

Hamvas minden idejét okosan kihasználja, nemcsak az íróasztalnál ücsörög, hanem szorgalmasan képezi is magát. Beiratkozik magyar-német szakra, és még zeneelméleti, valamint orvostudományi előadásokat is hallgat. Rendkívül széles érdeklődésű, egyszerre több minden foglalkoztatja. Közben álláshoz jut a fővárosi könyvtárban, amely mintegy húsz esztendőre válik „otthonává”. A könyvespolcok közt ihlet-vonzóak a hétköznapok, számtalan mű készül el ezen időszak alatt; ír a barátságról, a szerelemről, a tiszta ételekről, a napsütés hatásáról, a bor filozófiájáról, a természetes életmódról és még sok-sok mindenről.

Környezetében láthatják, érezhetik, hogy horizontális és vertikális síkon is egy hiteles, autentikus ember jár közöttük. Ellentétben többekkel, ő nem politizál, de elszenvedőként, krónikásként és mondhatni, gyógyítómesterként él át politikai rendszereket. Mély nyomot hagy benne korának „pokla”, a diktátorok, a háborúk, a koncentrációs táborok világa. Három ízben hívják be katonának a második világégés alatt, amikor Németországba akarnák vezényelni, megszökik, de előbb a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedi. Ezután katonaszökevényként bujkál. Egyik esszéjében, az Óda a XX. századhoz címűben többek közt így fogalmaz: „...századunkat a világtörténetben egyedülállónak tartom. Azt hiszem sohasem volt még idő, amikor egészen rövid ötven év alatt csaknem tömény állapotban sok ezer esztendő irtózatát át lehetett élni… Valahányszor a rádión diktátorok beszédeit hallgattam, természetesen az összes lélektanilag exaktul kikísérletezett hatásokkal, bevezetve a nemzeti csatadallal, kellő helyen felharsanó szavalókórusokkal, a remekül fölkeltett és irányított tömegizgalommal, csaknem minden esetben azt a kérdést tettem fel magamnak: Miért közérdek az, ha valaki hülyének tetteti magát? Ahhoz, hogy az egész dolognak felüljek, nem voltam elég gyanútlan… szívemben mindig keresztény voltam, ami azt jelenti, hogy csalhatatlan érzékem volt aziránt, mi a komédia és mi a valódi. Ahhoz pedig, hogy a diktátor komédiázik, számomra legalább, nem fért kétség. Ez a gyanú sok-sok millió emberben élt, de nem merték bevallani és amint látom, még ma sem merik. Én a magam részéről bevallom magamnak, hogy annak az embernek, aki így beszél, ha tényleg ilyen, olyan ügyefogyottnak kell lennie, hogy még gyári előmunkás se lehetne. Ha pedig egy ország élére került, ez azt jelenti, hogy nem is volt olyan ostoba ember. Ebből pedig következik, ha ilyen ostobának tünteti fel magát, akkor hazudik. Ez így a legnagyobb rendben van. Hazudik.”

A fiatalkori sokkhatások, a válság-élmények Hamvast elvezetik az „ősök nagy csarnokához”, az ókori, kínai, indiai, perzsa és a héber hagyományok feldolgozásáig, értelmezéséig. Az embertelen fasizmus, a második világégés vihara alatt megszülető Scientia Sacra címet viselő munkájában veti papírra: „A hagyományban lévő tudás őskori kinyilatkozás. Ez az őskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi élet egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Az emberi életnek más feladata nincs. A hagyomány pedig, az emberi és isteni világ közti kapcsolat állandóságát tartja fenn. Mindaz, amit a hagyomány a különböző archaikus egységek alapjában tanít, ebből az egyetlen őskori kinyilatkoztatásból indul ki, és ide tér vissza. Ez a hagyomány tudásának magja. A látás, amelyet a tudás fejleszt akkor reális, ha az ember a kinyilatkoztatást látja, és egyre jobban látja. Mikor már nem lát egyebet, csak ezt az egyetlen ősvalóságot, akkor az éberségre megérik. Az éberség intenzív érzékenység, mely nem csak az érzékeké és a léleké, hanem az intellektusé is, az ösztöné, a szellemé is. A legnagyobb éberség azonban, a legintenzívebb érzékenység ennél több. Isten ébersége nem érzéki és nem lelki, és nem szellemi, hanem ez a szeretet...”

Hamvas látja, a nyugati civilizáció krízisben van; a francia René Guénonnal, a tradicionális létszemlélet legkiemelkedőbb gondolkodójával együtt vallja, hogy „csak egy tudás van: a hagyomány; csak egy rend: a hagyomány; csak egy törvény: a hagyomány... A hagyományos alapon álló társadalomban a funkciót annak kell betölteni, aki arra való és annak született: a pap legyen pap, a harcos harcos. A pap a szellemi ember, aki a törvényt ismeri és akinek transzcendens tudása van... Mialatt a tudomány szánalomraméltó automatizmussal még folyton haladásról és az emberi ész erejéről beszél, a politikába merült hatalom észvesztetten kapkod megoldás után, a megtévesztett tömeg világbékéről és testvériségről álmodozik – azalatt a hagyományos tudás látja, hogy a helyzet menthetetlen és egy nagy világkorszak befejeződött. Elkövetkezett a krízis – discernement des esprits –, ahogy a Jelenések könyve írja: a jó magot elválasztják a rossztól. Az elválasztás ideje a válság maga. Az út véget ért s most vissza kell térni az eredethez...”

Hamvas a könyvek birodalmában sok mesterre talál. Mesterekre és példaképekre, akiknek életútja, tanítása az ő életének filozófiájába is beépül, akiknek nézeteit széles nyilvánosság elé akarja tárni. Guénonon kívül kedvencei: Nietzsche, Dosztojevszkij és a kora újkori gondolkodás meghatározó személyisége, Jakob Böhme. Utóbbi különösen, akit az európai kultúra csúcspontjára helyez. De nemcsak az „óriásokra” figyel. Figyel ő a körülötte lévőkre, a mindennapi emberekre, s a gyermekekre. Patmosz című művének egyik esszéjében például egy egyszerű, de érzékeny székely emberre is.

A neves író-építész, Miklóssy Endre szerint a legegyszerűbbeket szerette igazán Hamvas, mert szerinte a legegyszerűbb, legelemibb dolgokban is benne van Isten, és benne van a világnak a teljessége. Mosolyogtatónak tűnhet az olvasó előtt, de például a rántott levesről szóló Hamvas-tanulmány, vagy inkább Hamvas-„dicséret” érdekesen mutat rá arra, hogy a páratlanul egyedülálló rántott leves olcsóságával még hamisításra sem érdemes, s ezáltal rádöbbent, hogy milyen világban is élünk, hogy ami elemi és egyszerű, azt nem éri még meghamisítani sem.

Hamvas óriási hangsúlyt tesz annak megértetésére is, hogy lelke van mindennek, például még a fának is, melynek talán tökéletesebb, mint az embernek: „A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson. Az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentőséget. Ez minden viszony alapja, s ebben a viszonyban az, aki ad, mélyebbről van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint aki elfogad, az adakozóra. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is. Ebben az az adás előkelősége, az adás csendes előkelősége, ami a földé...”

A második világháború végeztével, a köztársaság kikiáltásával Hamvas bizakodó, aktív ténykedésbe próbál kezdeni, könyvkiadást tervez, s személyes jó barátságokat alakít ki. Ott van körében A zsidóság két útja szerzője, Tábor Béla, A hit logikája – Teocentrikus logika szerzője, Szabó Lajos, a Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének Rudi Waldheim professzorát mintázó Kerényi Károly, aki kiváló vallástörténész, de ott van körében Weöres Sándor, a szeretett költő is.

Hamvas életre hív egy kis munkacsoportot, melynek tagjaival hetenként csütörtökön olyan kérdéseket vitat meg, mely koruk szituációit elemzi, s értékeli. Ezen beszélgetések nyomán születik meg majd például a filozófus barát, Szabó Lajos a Biblia és romantika című hallatlanul értékes tanulmánya. A rákosista-rendszerben hamarosan gyanússá, sőt, károssá válik a Hamvas-féle „csütörtöki” társaság, s különösen akkor ismerik fel veszélyességüket, amikor Hamvas elkészül a feleségével, Kemény Katalinnal közösen publikált Forradalom a művészetben című tanulmánykötettel. Akadályoztatás, hátrányos megkülönböztetés lesz az író sorsa. Persze, nem hagyja magát. Még ha el is van tiltva a nyilvánosság csatornáitól, az írást, a regényírást nem hajlandó elhanyagolni. Ha kell, az ágyneműtartóba rejti el teleírt papírlapjait. Állást is talál, egy erőmű raktárosa lesz, ahol titokban sokat olvas és írogat. Alig páran sejtik csak körülötte, hogy a vállalat egyszerű raktárosa nem is olyan egyszerű raktáros.

A halála előtti négy esztendőben, nyugdíjazásától kezdve egy kis szentendrei kertben tölti élete nagy részét, ahol a gyümölcstelepítés, a virágrendezés közepette is alkot. Egészsége viszont már nem a régi, kedélye is szinte tovatűnik, mígnem 1968. november 7-én eléri a halál.

Hamvas Béla életműve felbecsülhetetlen. Korunkra kiható filozófiája, „hagyományápoló”, őrző, továbbörökítő munkássága példaértékű. Kétségtelenül a nemzet XX. századi legnagyobb magyar írója, s egyben bölcselkedője volt, aki sok mellőzöttség, megpróbáltatás után csak halála után jó pár évtizeddel vált szélesebb körben ismertté, s elismertté. Napjainkban kultúrakutató intézet viseli nevét, nyugvóhelye a nemzeti kegyelet része, ismerkedhettünk az utóbbi időkben hagyatékával különféle kiállításokon, dokumentumfilmekben is láthattunk, hallhattunk róla. Mi, halála után ötven esztendővel szerencsések lehetünk, mert szabadon rendelkezésünkre állhatnak örök érvényű sorai könyvespolcainkon, vagy az Interneten. Csak elő kell azokat vennünk, s lehetőség szerint mind szélesebb körben megismertetnünk gazdagságát.

Kerecsényi Zoltán

(lokálpatrióta)