Planétánk ünnepnapjának, a Föld Napjának ötlete valójában kerek ötven esztendővel ezelőttre vezethető vissza. Méghozzá 1969-re, egy san franciscói UNESCO-konferenciára, amelyen egy mélyen hívő, keresztény békeaktivista, egy bizonyos John McConnell veti föl legelőször a Föld Napja megtartásának ötletét. McConnell egész életén át hisz abban, s hirdeti azt, hogy az embereknek kötelességük vigyázni, gondoskodni a Földről, és egyenlően megosztani erőforrásaikat.

McConnell egy amerikai, iowai evangéliumi-keresztény családban látja meg a napvilágot 1915-ben. A hit, a tudomány és a béke iránti érdeklődése már elég korán megmutatkozik; számos gondolat foglalkoztatja az emberi szenvedés enyhítése, a civilizáció előtt álló alapvető problémák megoldása, s a közjó keresésének tekintetében. Az 193O-as évek végén találkozik Albert Nobell amerikai vegyésszel, aki hőre keményedő műanyagot fejleszt ki, azonban McConnell fölismerve a műanyag szennyező voltát, azon kezdi törni a fejét, hogy hogyan lehetne a keletkező hulladéktermékeket ésszerűen fölhasználni. Figyelme az ökológia felé fordul (abban az időben, amikor a környezet iránti aggodalom még ugyebár elég ritka), hívőként fülében csengenek Zsoltárok könyve ismert sorai is: „Az egek az Úrnak egei, de a földet az ember fiainak adta”. Elhatározza, keresztény emberként egy életen át a környezet védelméért, a békéért és a szeretetért kíván munkálni. A kitörő második világháború mind erőteljesebben fokozza békevágyát. „Az ima és a szeretet erősebb lehet, mint a bombák” – hirdeti. Tengerészként a Merchant Marine fedélzetén végez szolgálatot, majd pedig egy hondurasi oktatási csoport tagjaként folytat missziót. A világégést követően széleskörű publikációba kezd, újságot ír és szerkeszt, illetve fáradhatatlan erővel protestál mindenféle erőszak és békétlenség ellen. Különösen a világűrbe juttatott első űreszköz, az első Szputnyik fellövése után. Az Egyesült Államok felett többször is elhaladó kis szonda keringését pánikként élik meg az amerikaiak, megértve azt, hogy a Szovjetuniónak olyan eszköz van a kezében, amellyel akár a világ bármely pontjára képes eljuttatni egy bombát, egy atomtöltetet. Az amerikaiak azonnali visszavágást várnak el a kormánytól. McConnell azonban a békés együttműködés jegyében hallatja hangját, – szólítja föl szóban és írásban a hatalmasságokat, illetve a közvéleményt. Szerinte őszinte gondolkodásra van szükség, a műholdak a „remény jelképei”, egyfajta „reménycsillagok” lehetnek, ezért az űrkutatást a világbéke eszközeként aposztrofálja. Ennek elősegítésére hívja életre „Remény a csillagokban” („Star of Hope”) nevű programját, az űrben való nemzetközi együttműködés – az amerikai és a szovjet űrhajósok együttműködésének – lehetősége, s a globális béke előmozdítása érdekében. McConnell kezdeményezéseire számos neves és rangos tudós figyel föl, sőt, az amerikai állami politika is. Ugyanakkor békemunkáját számos más dolog is fémjelzi, például hongkongi menekültek ezreinek táplálására indít karitatív akciót, folyamatosan figyelmeztet közéletieket az alapvető jogokra, az iskolákban csendes imákra ösztönözi a fiatalságot is a világbékéért.

Az 196O-as években egyre erőteljesebben a „világvédelem” gondolata foglalkoztatja, hogy valamilyen módon ráirányítsa a figyelmet a természetben és az emberi társadalomban lévő egyensúly elősegítésére. Egy magazint lapozva pillant meg egy űrbéli színes fényképet bolygónkról, mely roppant módon megérinti, zászlót tervez a látott fotó fölhasználásával, önszerveződő környezeti közösségek alakítására, s megmozdulásokra bátorít, ökológiailag érzékenyebb életvitelre ösztökéli az embereket, szigorú törvényekért kiált a levegő és a vizek védelmében, s „globális ünnepet” javasol a Föld életének, szépségének megismertetésére. Föld Napja-ötlete nyitott fülekre, erős támogatásra lel az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezeténél. „Föld zászlós” mozgalmával rengetegen kezdenek szimpatizálni. Többek között egy amerikai egyetemista fiú, Denis Hayes is, akinek kezdeményezésére (mintegy tovább „fejlesztve” a McConnell-i gondolatokat) 1970. április 22-én 25 millió amerikai emeli föl szavát a természetért. Ez a történelmi jelentőségű esemény az Egyesült Államokban – és azon túl is – fontos változásokat hoz. Olyannyira, hogy az 199O-es évekre világmozgalommá válik McConnell, Denis Hayes és társaik Földféltő–természetféltő erőfeszítése. A Föld Napja eseményei 1989-9O-től abszolút szervezetté, koordinálttá válnak, a napot 175 országban tartják azóta is folyamatosan, sőt kerek tíz esztendeje, 2009-től – Evo Morales bolíviai elnök kezdeményezésére – az ENSZ április 22-ét a „Földanya Nemzetközi Napjává” is nyilvánítja. McConnell 1995-ben megalkotja a Föld Napja-nyilatkozatot is, melyet 36 ország vezetői látnak el kézjegyükkel. Ebben többek között úgy fogalmaz, hogy minden ember és intézmény mindig felelősen gondolkozzék Földünkért, keresve a megfelelő ökológiai, gazdasági és etikai válaszokat, amelyek fenntartható jövőt biztosítanak, megszüntetik a szennyezést, a szegénységet, az erőszakot, felébresztik az élet csodáját és elősegítik az emberiség békés fejlődését.

„Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?” – hangzik a Föld Napja-mozgalom egyik jelmondata. A 2012-ig, kilencvenhét esztendős koráig élő, és addig hallatlan elkötelezettséggel, hittel tevékenykedő John McConnell nagyban hozzájárul a globális „ébresztgetéshez”. Egész életét átszövő kezdeményezései, erőfeszítései, kiállásai és „kiáltásai” egyre csak aktuálisabbak, hisz már évről-évre láthatjuk, érezhetjük, hogy az ökológiai válság mennyire fenyegeti globális lakóhelyünket. Bolygónk majdnem hétmilliárdos lakosságának a háromnegyede olyan országokban él, amely több természeti erőforrást fogyaszt, mint amennyit pótol; a korlátlan fogyasztás veszélyezteti a világ jövőbeni fejlődését, és ennek komoly gazdasági következménye lesz. Nem plazmatévére való pénzeszközben lesz hiány, hanem az életben maradáshoz szükséges alapanyagokban, azaz drágább lesz az élelmiszer, a víz és az energia. Az USA és Kína ökológiai lábnyoma a legnagyobb, de az utóbbi esetben sokat nyom a latba az 1,3 milliárdos lakosság. Ha fejenként nézzük a fogyasztást, az USA, Ausztrália, az Egyesült Arab Emirátusok, Kuvait és Dánia lakosai a legnagyobb természetpusztítók. „Milyen világot szeretnénk továbbadni azoknak, akik utánunk jönnek, a felnövekvő gyermekeknek?” Nem véletlenül áll ez a nagy válaszra váró kérdés Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű „zöld” enciklikájának (2015) középpontjában is, s a tavaly a FAO-nál (ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezeténél) való fölszólalásában az (miután Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy felmondják vállalásaikat, amelyeket a globális felmelegedés fékezésére tettek), hogy igenis világméretű összefogás szükséges bolygónk védelmében, az erőforrásokat nem szabad feláldozni a profitért: „Arra van szükség, hogy változtassunk életstílusunkon, a források felhasználásán, a termelési feltételeken és a fogyasztáson is. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy azt mondjuk: más majd elvégzi ezt. A háborúk és az éghajlati változások vezetnek az éhezéshez, ne tegyünk tehát úgy, mintha gyógyíthatatlan betegség lenne”.

Kerecsényi Zoltán